Használt babakelengye – egy 10-es skálán mennyire ciki?

Család

Használt babakelengye – egy 10-es skálán mennyire ciki?

Az első gyermekemnek még híre-hamva sem volt, mikor a világhálón már szembejött velem az a rendíthetetlen meggyőződés, miszerint babaholmikat (is) csak azok vesznek másodkézből, akiknek nem futja rájuk újonnan. És a használt cucc sokak szemében azért még mindig ciki, pláne egy újszülöttön.

A fejemet tenném rá, hogy a legtöbb (leendő) anyukának már a két csík előtt szilárd elhatározásai vannak a gyereket körülvevő környezetről. Velem sem volt ez másként. Az ideális babaszoba számomra olyan, akár egy mesebeli csodavilág pasztell-árnyalatú bútorokkal, pöttyös-csíkos szövetekkel, fajátékokkal a polcon és édes rugdalózókkal a fiókban – de mindezt nálam körüllengi a fenntarthatóság és a régiségek ódon illata.

Mindig büszke voltam rá, hogy környezettudatos otthonunknak alapelemei a használt holmik, és soha meg sem fordult a fejemben, hogy az első kisbabánk érkezésekor „illene” újonnan beszerezni a kelengyét. A pelenkázó, a mózeskosár, a mosható pelenkák, a babaruhák szinte mind-mind az internet és a turkálók világából kerültek be a gyerekkuckóba azzal az elhatározással, hogy majd én lefestem, felújítom, újrahasználom, megmentem őket a kidobástól. Egyébként is így élek, olyan természetes ez nekem, mint beszívni a levegőt.

Az ellenoldal érveit megismerve azonban rájöttem, hogy még mindig rengetegen ódzkodnak „mások levetett” cuccaitól, az általam megvásárolt bodykra pedig nem ennivaló babaruhaként, hanem más gyerek által lehányt, lekakált, lebüfizett alapdarabként gondolnak.

Mintha a bababüfi baktériumai olyan mélyen beszívódnának az anyagba, hogy azt többé ki nem hozza sem mosógép, sem vasaló.

A „mocskos” ruhák, bútorok és fajátékok újrahasználása számos szülő számára annyira lenézendő, hogy maximum az unokatesók tipegőjét hajlandóak befogadni a saját otthonukba – mintha az unokatesó kakija más kaki lenne, mint egy idegen gyereké.

Azt hiszem, a fenti gondolatmenet logikájából ered az első mondatomban említett meggyőződés, miszerint csak a szegények vásárolnak használt babaholmikat. Holott lehet, hogy a többség – hozzám hasonlóan – egyszerűen tök feleslegesnek tartja tízezrekért megvenni a körforgót a kiságy fölé, ha beszerezheti háromezerért is. Nem mintha szegény lenne, szimplán nem látja értelmét kidobni a pénzt az ablakon olyan dolgokért, amelyeket alig pár hétig vagy hónapig használ egy kisbaba.

A tudatos pénzgazdálkodás pedig nem egyenlő a szegénységgel a gyerekvállalás terén.

Ahogy az ökobaba témája sem ellensége az új dolgoknak – cumisüveget, matracot vagy körömollót például én is újonnan szerzek be –, ez a fajta életmód szimplán arról szól, hogy fontos számunkra, hogy egy olyan bolygót hagyjunk a gyerekeinkre, ahol nem a megmaradt erőforrásokon kell egymással torzsalkodniuk harminc év múlva a nyugodt élet öröme helyett. A gyerekeink jövője viszont, tetszik vagy sem, már a babaszoba berendezésekor eldőlni látszik.

Nyitókép: Matt Walsh/Unsplash

Ajánljuk még: 

KAMU IS MEG NEM IS: EZ LENNE AZ ÉV LEGDEPRESSZIÓSABB NAPJA
TÉNYLEG EGY ÜRES, DE DRÁGA FÜZET VÁLTOZTATJA MAJD MEG AZ ÉLETÜNKET?!
ÉVI MACI: A VALÓSÁGOS TÖRTÉNELEMKÖNYV, AMIT NAGYMAMÁMTÓL ÖRÖKÖLTEM

Most akkor a gyerek vagy a szülő kapta ajándékba a háziállatot?
Háziállatot ajándékozni egy arra vágyó kisgyereknek csodálatos dolog, de egyszerre ingoványos talaj is. Egy kisállat ugyanis rengeteg gondozást és figyelmet igényel, néha – úgy tűnik – annyit, mint egy kisbaba. Ám a velük való foglalkozás és a jelenlétük nagyon jótékony hatással lehet minden gyermek és felnőtt gazdira is. Az viszont nem mindegy, hány éves az a bizonyos gazdi. Tizenkettő? Esetleg hat?