Nem az a gazdag, akinek jó autója van, hanem akinek jó tesója

Nincs más olyan ember a világon, aki annyira ki tudna hozni a sodromból, mint a saját nővérem. Így volt ez gyerekként is, és megmaradt ez a felállás felnőttkorunkra is. Ő az, akire ha úgy hozza a helyzet – és egy sima hétköznapi beszélgetés is vehet ilyen fordulatot – egyszerűen „rácsapom” a telefont. Soha senki mással nem engedtem és nem engedem meg (magamnak) a kommunikációs katasztrófa ilyen jellegű kicsúcsosodását. De ő valami hihetetlenül, elviselhetetlenül idegesítő tud lenni…

Tudjátok miért?

Mert a legtöbbször igaza van, és azok közé tartozik, akik ezt kertelés nélkül a tudomásomra is hozzák.

Szerinte viszont nem általában, hanem mindig igaza van és az a legidegesítőbb, hogy ezzel nem lehet vitatkozni. Az is zavaró, hogy ő a nagyobb, akarom mondani idősebb, és abból az alapfelállásból fújja mindenki a magáét, hogy a testvérsorrendben elfoglalt helye (számára) előjogokkal jár.

Gyerekként is jártak ezek a jogok biztosan, csak már nem emlékszem rájuk,

mert olyan szoros közelségben éltünk, hogy a legtöbb határ elmosódott.

Nem nagyon volt enyém-tiéd. Nem nagyon volt mit elvenni, és tudom, hogy nem is akarta soha az enyémet.

Ha az igazság birtoklásának, vagy bitorlásának jogát félretolom, nem nagyon jut eszembe más. Talán azért, mert sose élt vissza a nagyobbnak „járó” előjogokkal. Nem harapott, tört a csokiból nagyobbat, sőt. Nem szedte el a ruháim, sőt. Nem rohant engem félrelökve a mosdóba, sőt.

Inkább kicsit anyám helyett anyám volt akkor, és most is egy icike-picikét az. Én voltam a kicsi akkor, és ma is az vagyok. Ennek viszont nagyon is tudatában voltam és módfelett élveztem sokáig, hogy ha nála vendégeskedtem, akkor azért, ha nálam aludt ő, akkor azért kaptam ágyba a kávét. Sajnos észrevette ő is ezt a nem nagyon igazságos felállást, és ha nálam alszik, akkor kiköveteli magának az ágyba kávét. Igaza van, ezért beletörődően előállítom a kért formában és mennyiségben a reggeli ébresztőt. A minőséget persze sose ugrom meg, mert ő azért a nagy testvérektől megszokott módon egy kicsit mindig elégedetlen velem. Szerinte azért, mert

ki akarja hozni belőlem a legtöbbet, a legjobbat és különben is ő azok közé tartozik, akik nem udvariaskodnak velem.

Ha valamit nem jól teszek, vagy nem jót szólok, sőt ha nem jót gondolok, meg fogja mondani a tutit. Mert neki mindig igaza van, de ha mégsem, akkor azért van igaza, mert nekem még ki se nyílt a csipám, ő már értette a világ dolgait, többek között, hogy meg kell védenie magát a világ dolgaival szemben – és engem is.

Én tudom ezt. Nem azért, mert elmondta, hanem azért, mert mélyen belém égtek olyan helyzetek, amiknél, ha nem ő a nagyobb, ha nem ő a bátrabb, ha nem ő a szókimondóbb, ha nem ő áll az élre, ha nem áll elém, ha nem tartja a hátát stb., sokkal több sebbel vészeltem volna át a gyerekkort.

De mellette voltam. A háta mögött. A szárnyai alatt.

Egy testvér, ha nagyobb, ha mindig nála van a bölcsek köve, tud idegesítő lenni, lehet néha hadd el hadd. Lehetnek a tesók között égig zengő szócsaták.

Mégis, egy szerető testvér árnyékában felnőni, odahúzódni, amikor baj van, leírhatatlan erő. Visszafutni hozzá jó szóért, támogatásért és megértésért szintén az. Az igazságot meg máshol kell keresni, nem kell, hogy testvérek keressék azt egymás között. Kivéve, ha amúgy élvezik az életen át tartó izgalmas csetepatét. Azt a jóféle testvérharcot, amiben nincsenek vesztesek, csak nyertesek.