Csak akkor lehet kitartani, ha elhiszed: elég jó szülő vagy

Nagy erővel csapják ránk az ajtót, aztán maguk után kulcsra zárják, esélyünk se legyen a bejutásra. Az ajtókon tábla: Engedély nélkül belépni tilos! Ez a kívül tartás elsősorban a szülőkre vonatkozik, de jaj a tesóknak is, ha csak úgy próbálnak a veszélyzónába belépni egy kölcsönceruzáért vagy pólóért.

Aki nevelt már gyereket, tudja:

mindenen felháborodnak a kamaszok. Mindenen.

Mindegy mit mondunk, kérünk, javaslunk vagy osztunk meg velük. Néhány évig olyan velük élni, mintha egy a világra szabadult, elromlott gőzgép mozogna az otthonukban. Fúj, prüszköl, sziszeg, letarol mindent és mindenkit, aki, ami az útjába kerül. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Annak idején én is szájtátva néztem a gyerekkorból az ifjúkorba lépés időszakában az átalakulás folyamatát, meg azt azt kísérő tüneteket. Nálunk viszonylag viharmentes volt a helyzet, de a kaffogást azért én se úsztam meg. Persze, hogy a kamaszoknak én is rossz anyjuk voltam. Naná!

Nekem is, másnak is sokszor jobban esne kitérni a kamasz gyerekek elöl, meg a velük való konfliktusok elöl, de ezt a gyávaságot nem engedhetjük meg magunknak, ezért nagyobb bátorságot mutatva, mint amennyivel szülőként rendelkezünk, azért csak bekopogunk a szobájukba és próbáljuk őket onnan előcsalogatni. Például ennivalóval, meg különböző programok ígéretével. Arra is kíváncsiak vagyunk mi, balga szülők, hogy is van úgy valójában a kamasz, aki szó szerint utál minket egy ideig, csupán azért, mert mi vagyunk a szülei. Úgy érezzük, muszáj valahogy a közelükbe férkőzni, mert veszélyt szimatolunk, ha ajtó zárja előlünk a rálátást a gyerekre és persze azért is, mert tudjuk, nem csak a kulcsa zárt ajtóval védik a magánterületüket – online villanypásztorral is többszörösen kijelölik a távolságtartás határát.

Sosem voltak olyan veszélyesen távol, annyira sokszorosan elzárkózva előlünk a kamaszaink, mint technológiai pörgés mindennapjaiban.

Nem tudom elképzelni, hogy az akár csak húsz éve kamaszokat nevelők ennyire eszköztelennek érezték volna magukat a szeretetkapcsolat megóvásában, meg biztonságuk megteremtésében. Akkoriban nem létezett az a világ, amiben most a legjobban féltjük gyerekeinket: az internet, a közösségi média azon bugyrai, amelyben minden kimondott mondat, leírt szó, feltöltött fotó örök nyomot hagy, hiszen törölni, felejteni (egy pucér képet, egy bántó kommentet) nem lehet.

Mindeközben a józan eszem azt mondatja, hogy minden korszakban reménytelennek tűnt egy ideig, hogy a kamaszoknak határokat szabjanak a szülők, hogy a helyes úton tartsák őket. Hogy jól van az, hogy úgy érezzük néha, nincs nálunk semmilyen gyeplő, mert a kamaszévek a lázadás évei. A káosz évei, amik kellenek ahhoz, hogy megtalálják önmaguk. Ebben pedig

minden hibától nem tudjuk megóvni őket, épp elég csak a legnagyobbakat, legveszélyesebbeket elkerülni – ilyen leg-ek pedig minden korban, minden generációban voltak.

Szülőként, nagyszülőként, négy gyerek és hét unoka mellett, meg pedagógusként is csak azt mondhatom, hogy a kamaszkori túléléshez (gyereknek-szülőnek egyaránt) egészen kicsi korban kell megágyazni. Akkor kell átadni az alapokat, az értékeket, amikor még aprók és még mi, szülők vagyunk számukra a világ közepe – ezek lesznek azok, amik majd behúzzák a kéziféket az igazán vakmerő, vagy ostoba kamasztettek előtt. Kicsiként kell annyira, olyan jól és olyan hatalmas erővel szeretnünk őket, hogy majd a kamaszévekre is kitartson a kapcsolat. Ha kisgyerekként élővé válik bennük az összetartozás, kialakul a bizalom, és megedződnek ők maguk is a félelemmel teli időszakra, ha hitet nyernek, hogy ami jön, az jó, mert az élet jó, akkor előbb vagy utóbb de visszatalálnak a családhoz, a szeretethez.

Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szülőként először is

el kell hinnünk, hogy minden jóságunkat beletettük a nevelésbe, eleget és elég jól adtunk, a gyermekünknek megfelelő módon szerettünk.

Tudatosítanunk kell, hogy a mi gyermekünkről van szó, aki kedves, szerethető, és aki legalább annyit hadakozik kamaszként önmagával, mint velünk. Emlékeztetni kell magunkat, hogy sokkal több benne e bizonytalanság és az elveszettség érzése, mint az arrogancia. Sőt, minden bizonytalanságot, meg minden rossz érzést arroganciával leplez. Kamaszként az a védőburok. El kell taszítania minket önmagától, hogy önmagára és aztán újra ránk találjon. Felül kell kerekedni gyermeki létezésén, mert ez a szabály, és meg kell egy kicsit tagadnia minket ahhoz, hogy ez sikerüljön.

Ha elég jól csináltuk a dolgunkat, amikor kicsi volt, ha eleget voltunk jelen, ha elérhetőek voltunk számára nem csak fizikailag, de érzelmileg is ott voltunk mellette, akkor minden meghökkentő kamasztünet ellenére sem kell pánikba esnünk. Sose válaszoljunk arroganciával arroganciára. A cél mindenképp az, hogy érezze, történjen bármi, mi mögötte, mellette állunk, ahogy tettük ezt egész életében. A digitális csigaházból azonban tejjel-mézzel, ésszel-szeretettel, minden létező eszközzel csalogassuk ki. Mert az nem kamaszpanasz, sajnos sokkal több annál.