Álomvilág és közösség: a kamaszkori rajongás pszichológiája. Mikor érdemes aggódni?

A rajongás létrejöttében szerepe van pszichológiai tényezőknek, de maga a popipar is jócskán tesz azért, hogy a jelenség fennmaradjon. Gondoljunk csak a fiúbandákra, ahol minden tag egy tipikus karaktert jelenít meg. Ezek néha igencsak távol állnak a mögöttük rejlő zenész vagy színész valódi személyiségétől, viszont könnyű hozzájuk kapcsolódni, hiszen minden lány ismer legalább egy csendes jófiút vagy egy szenvedélyes, hirtelen cselekvő, meggondolatlan srácot a környezetében. A fiúk is könnyen tudnak azonosulni ezekkel a popkulturálisan megteremtett karakterekkel: úgy érzik, olyanok, mint ők, csak éppen sokkal álomszerűbb az életük és olyan lányokkal járnak, akik szó szerint magazinokból lépnek ki. Az az érzésük lehet, hogy ők is elérhetik ezt.

Ha már szóba kerültek a magazinokból kilépő lányok: mindig is fontos szerepe volt a női nemnek a sztárkultuszban. Egyrészt ott vannak a lánybandák, amelyek a fentebb említett fiúcsapatokhoz hasonló alapokra épülnek, másrészt a modellek, színésznők alakja, élete is vonzó lehet egy kamasz számára, akinek ezen életszakasza arról szól,

hogyan találhatja meg és építheti fel a saját személyiségét, azt az identitást, amihez felnőttként majd tartozni akar.

Ráadásul ezek a hírességek legtöbbször huszonévesek, de vannak köztük jóval fiatalabbak is: vagyis nincsenek olyan messze életkorban az azonosuláshoz. Mindezek révén könnyen létrejön a kötődés érzése, amely csak erősödik, amióta a közösségi médiában a sztárok akár személyesen is kommunikálhatnak velünk, egyszerű emberekkel, és egyre több híresség épít a tényleges közelség látszatára. Közben a hétköznapi életének olyan sok aspektusát osztja meg, ami erősíti az azonosulást, hiszen tulajdonképpen ugyanazokkal a problémákkal, élethelyzetekkel küzd, mint bárki más.

A csoportnyomásnak is nagy szerepe lehet abban, ha egy tizenéves rajongóvá válik. Például én rettentően szerettem a klasszikus zenét és a francia sanzonokat, ám ezzel nem voltam éppen menő még úgy sem, hogy zenei suliba is jártam, ahol azért volt egy-két ember, aki foglalkozott klasszikus zenével. De még ők is inkább csak kötelező jelleggel játszották ezeket a műveket, nem hallgatták őket. Az osztálytársaim által persze folyamatosan tisztában voltam azzal, kik a menő előadók, képben voltam a zenéjükkel, de nekem a dalaikon kívül mást nem tudtak adni érdeklődés hiányában, ezért soha nem tudtam beilleszkedni egyik rajongói csoportba sem.

Végül kikötöttem egy francia anyanyelvű énekesnő mellett, aki akkor volt igazán nagy sztár, amikor én még egészen kicsi voltam. Nekem ő volt a mindenem. Kamaszkorától énekelt, aztán felnőtt, gyerekei lettek, nagyon szép és visszafogott családi életet élt, kedves volt, nyugodt, megfontolt és csodás énekesnő.

Amellett, hogy a zenei érdeklődésem miatt példaképpé vált számomra, rengeteget alakított azon, ahogy a saját nőiségemre tekintettem.

A mai napig úgy gondolom, hihetetlenül sokat kaptam tőle, pontosabban attól, amit kifelé mutatott. Mindig a rajongója maradok, de már nem próbálom őt lenyomni a családom és barátaim torkán.

Azért voltak elvetemült gondolataim vele kapcsolatban. Míg a lányok szerelmet akartak vallani kedvenc férfi előadóiknak, én dalt akartam írni a példaképemnek, számtalanszor elképzeltem, milyen lenne találkozni vele, mit mondanék neki én, mit mondana nekem ő, milyen lenne megölelni, sőt, a naplómban még olyat is leírtam, hogy szeretnék a lánya lenni, és milyen jó lehet a gyerekeinek.

Tapasztalatom szerint szülői oldalról azok, akik maguk is rajongtak szélsőségesen valaki iránt, könnyebben elfogadják gyermekeik ilyen jellegű érdeklődését. Ők tudják, min megy keresztül a kamasz ebben az időszakban. Vannak, akik legyintenek rá, hogy majd kinövi, de ismertem olyan anyukát is, aki beszállt a lánya rajongásába, hogy kapcsolatot tudjon vele teremteni legalább ezen keresztül, ha már más egyáltalán nem érdekelte. Azok a felnőttek viszont, akik soha nem ismerték ezt az érzést, megijedhetnek a gyerekük viselkedésétől, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen

ha a vacsoraasztalnál, a kocsiban, otthon, a családi kirándulásokon és lényegében véve folyamatosan azt hallgatod, mennyire imád a gyereked valakit, aki nem tartozik a családhoz és tulajdonképpen egy idegen,

az erősítheti az érzést, hogy csak távolodik a kamasz, és olyasmivel köti le magát, aminek semmi értelme a jövője szempontjából. Amikor pedig órák mennek el azzal, hogy a kamasz arról fantáziál, milyen lenne ugyanazt az életet élni, ugyanabba a világba tartozni, ahová példaképe tartozik, akkor ez tényleg a tanulástól veszi el az időt.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy mindez teljesen haszontalan. Ez is egy tanulási folyamat része. Egyrészt segíthet, hogy a kamasz feldolgozza a vele történő eseményeket, ha olyan dalokat hallgat, olyan filmeket néz, amikben tulajdonképpen saját problémáit látja viszont, másrészt idővel megtörténik annak a felismerése, hogy tisztelhet egy előadót és írogathat neki amennyit csak akar, soha nem fog hozzá igazán közel kerülni. Ezzel pedig megtanulja, hogyan engedjen el egy ábrándképet.

Másrészt sokakat pont egy híresség jelenléte indíthat el egy kreatív tevékenység felé. Sokan kezdték úgy az írást, hogy úgynevezett fanfictiont alkottak, azaz olyan történeteket, ahol kedvenc előadójuk volt a főszereplő, mások lerajzolják amit a dalok adnak nekik, vagy zenélni kezdenek a példakép hatására.

Persze, legtöbb esetben az illetőből nem lesz író, festő vagy zenész, de ezekben a tevékenységekben úgy élheti át a fantáziáit, hogy tulajdonképpen nem zavar senkit, cserébe pedig kaphat pozitív visszajelzéseket és fejlődik a kreativitása. Egyúttal viszont azt is beláthatja, hogy a YouTube nincs tele producerekkel, akik csak az ő megjelenésére várnak, megérezheti ezeknek a foglalkozásoknak a nehézségeit, árnyoldalait is.

S ne feledkezzünk meg arról, hogy komoly közösségek alakulhatnak ki a rajongás mentén: szép példa erre a Magyar Queen Rajongók Klubja, ami még 1982-ben alakult, és a PECSA-ban (Petőfi Csarnokban) talált otthonra, majd rendszeresen Balatonszemesen tartottak Queen-tábort, ami mára egy háromnapos kulturális fesztivállá nőtte ki magát, tribute-zenekarok fellépésével. A kialakult közösségben barátságok és szerelmek szövődtek, házasságok köttettek, a klub legendás, idősebb alakjai ma is aktívak, miközben a Bohemian Rapsody című film hatására új kamaszok is csatlakoztak. Ez a különleges eredmény részben köszönhető egy olyan zenekarnak, ami egyszerre volt rendkívül professzionális és populáris, így összetett és komoly rajongói bázisa alakulhatott ki, másrészt köszönhető annak, hogy erős, közösségszervező egyéniségek egyengették a klub útját, akik maguk is hatással voltak a következő generációkra. 

Van azonban olyan szélsőség, ami már veszélyesnek mondható. Amikor 2011 körül, 14 évesen bekerültem a blogok világába, számtalan velem egykorú lány írt olyan durva szexuális fantáziákról, aktusokról, amikről én még csak nem is hallottam soha. Sok történetben megjelentek a kedvenc hírességek elrabló szerepben, de ha a kedvenc előadó rabolja el és tartja fogva a rajongó lányt, az tulajdonképpen nem is olyan rossz, mert a történet egy pontján mindig volt egy nagy összeborulás.

A blogokon egyszerre jelent meg az erőszak romanticizálása, az akkoriban feltörekvő BDSM, valamint az a hajhúzogatós, hol szeretlek, hol utállak mentalitás, amit mi, kamaszok a való életből ismertünk.

Már önmagában az, hogy 13-16 éves lányok és fiúk ilyenekről fantáziálgatnak, rémisztő, ezt egy idő után a blogos közösség is felismerte, és sokan írtunk ezekről a káros tartalmakról.

Persze, ezt nem az előadók generálták, sőt, amikor egy magyar hírességről íródott több fanfiction, egy nyilatkozatban próbálta meg elcsendesíteni a róla írásban fantáziáló lányokat, ezzel számos szülőt is megnyugtatva.

Ugyanis szülőként riasztó jel lehet, ha a tini teljesen elszakad a valóságtól, ha nem jár el a barátaival vagy iskolába azért, mert XY live megjelenését szeretné megnézni helyette, mereven elutasítja, hogy hús-vér emberekkel randizzon, mert vár a kedvence felbukkanására és úgy érzi, nem tudna mást szeretni. További aggasztó jel lehet, ha a kamasz elkezdi elvárni, hogy adott előadó nevén szólítsák, ha drasztikus fogyókúrába vagy pénzszórásba kezd azért, hogy minél inkább kedvence bőrébe bújhasson, és ebből semmivel nem lehet kizökkenteni.

Ilyenkor ne nevessük ki a gyereket, továbbá ne próbáljuk meg elbagatellizálni a helyzetet, esetleg lebeszélni rajongása tárgyának követéséről.

Ehelyett érdemes azon elgondolkodni, mit kap kamaszunk attól az előadótól, amit otthon vagy az iskolában nem?

El lehet vele beszélgetni arról, mi a közös benne és az adott személyben, mi az, amit hozzá hasonlóan megvalósíthat, és mi az, amit nem, mitől olyan fontos számára az adott sztár. Ha ítélkezésmentes érdeklődéssel fordulunk felé, ha arra fektetjük a hangsúlyt, hogy tulajdonképpen kíváncsiak vagyunk és szeretnénk őt megérteni, meg fog nyílni. Végső esetben pedig szakember segítségét is kérhetjük. Ő el fogja tudni választani, a gyerek viselkedésében milyen folyamatok képezik a személyiség kialakulásának a részét, az identitáskeresést, és mi az az esetleges hiány a családi életben vagy baráti kapcsolataiban, amit pótolni próbál azzal, hogy egy álomvilágba menekül. Van olyan is, hogy egy kamasz magától kiábrándul imádata tárgyából annak valamilyen viselkedése miatt, talál magának mást, vagy ahogy a legtöbb esetben történik: az élethelyzetek és prioritások megváltozásával szép lassan elhalványul a rajongás, és csak annyi marad meg belőle, amennyi felnőttként is belefér.

Tehát szülőként fontos a kíváncsiság, a megértés szándéka és a riasztó jelekre való odafigyelés. Ha szélsőséges viselkedésformákat tapasztalunk, akkor sem érdemes büntetni vagy megszégyeníteni a kamaszt. A kommunikáció elengedhetetlen, ugyanakkor annak a belátása is, ha szülőként, hozzátartozóként már kevesek vagyunk. Ha kiderül, hogy a gyerek valamilyen családi vagy iskolai probléma elől menekül az álomvilágába, első körben azt a legfontosabb megoldani. Ahogy egyre jobban fogja érezni magát a bőrében, úgy egyre kevésbé fogja szükségét érezni annak, hogy valaki más életét élje.