Begyógyíthatóak az iskola vagy a társak által okozott sebek – az egészséges gyermeki önkép rajtunk is múlik

A szakemberek régóta foglalkoznak a gyermekkori közösségi mechanizmusok és ezek személyiségre gyakorolt hatásainak vizsgálatával. H. Montagner: L’Enfant et la communication című 1978-as írásában részletesen elemzi a gyermeki viselkedésminták leképeződéseit. Megfigyeléseiben kirajzolódnak a vezérek éppúgy, mint az agresszív dominánsok, a félénk domináltak vagy az agresszív dominált viselkedésűek. Ezek a viselkedésminták egészen korán, már az első életévekben elkezdenek kialakulni, majd a gyermekévek alatt egyre jobban megszilárdulnak – alapjaiban meghatározva az önbecsülés kialakulásának esélyeit. 

A gyermekkori önbecsülés alapjai

A gyermekkori önbecsülés kialakulásának öt legfontosabb forrása a külső megjelenés, a sportképességek, a társak között élvezett népszerűség, a viselkedésbeli megfelelés és az iskolai eredmények. Gyermekeink számára ezen területek fontossága nemcsak saját értékelési rendszereiktől függ, hanem életük azon szereplőinek megítélésétől is, akik fontos szerepet töltenek be mindennapjaikban. Az önbecsülésük forrásait tápláló impulzusok négy jelentős forrás felől érkeznek életükbe: a szülők, a tanárok, az osztály- és iskolatársak illetve a legközelebbi barátok felől. Ez a négy forrás egyben nyomásgyakorló hely is: négy olyan társadalmi szerepet határoz meg, amelyben a gyerekeknek helyt kell állniuk, és amelyek alapjaiban határozzák meg a jó önbecsülés kialakulásának mikéntjeit.

Az, hogy mikor melyik kerül előtérbe, az életkortól függ. A legkisebbek életében a szülő a legmeghatározóbb. A növekedéssel és a közösségi kapcsolatok szélesedésével egyre inkább a kortárs csoport veszi át az uralmat, és hatéves korra már kulcsfontosságú lesz az önbecsülés felépítésében. Az iskolai eredmények tekintetében még mindig a szülő véleménye lesz a legmeghatározóbb, de a külső megjelenés, a népszerűség és a sportteljesítmények esetében már a társak véleménye a mérvadó. Egy dolgot azonban ne felejtsünk el:

a szülő sosem esik ki a pixisből!

Minden külső hatás ellenére nekünk, szülőknek van a legfontosabb szerepünk gyermekünk személyiségfejlődésének segítésében, és mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a kiegyensúlyozott családi háttér mindennél fontosabb!

Harmónia a lélekben, siker a teljesítményben

Minél magasabb gyermekünk önbecsülési szintje, annál jobbak lesznek iskolai eredményei – ezt már számtalanszor bizonyították. És az sem titok, hogy az önbecsülési szint alapján előre megjósolhatók azoknak a stratégiáknak az eredményei, amelyeket az iskolai problémák esetén a gyermekek kialakítanak maguknak. A magas önbecsülés pozitív magatartásformákat eredményez, az alacsony önbecsülés azonban kevésbé produktív magatartásformákhoz vezet, amelyek tovább súlyosbíthatják a helyzetet. Ilyen lehet a pesszimizmus vagy a negatív jövőkép. 

Az iskola mindent visz

A versenyhelyzetet teremtő oktatási rendszerek érdekes kettősséget rejtenek magukban: növelik azok önbecsülését, akiknek az már eleve magas, ám csökkentik mindenki másét. Az 1970-es években nagy népszerűségnek örvendtek az úgynevezett „új iskolák”, amelyek szakítottak a versengésteremtő oktatási rendszerrel, és olyan tevékenységi formákat vezettek be, amelyek lehetővé tették minden tanuló számára, hogy legalább egy területen kiemelkedjen – emellett mellőzték a rangsorolást.

Az egykori diákok tapasztalatai bővelkednek pozitív emlékekben, a bátorításról, támogatásról, együttműködésről és elfogadásról szólnak.

A teljesítménycentrikus iskolai oktatás könnyen vezethet az emberi értékek és veleszületett képességek figyelmen kívül hagyásához,

majd leépüléséhez, esetleg teljes elvesztéséhez. Mivel a tantárgyi teljesítmények terén lemaradó gyerekek nem kapnak visszajelzést más képességeikre, emberi értékeikre, gyakran tapasztalják meg az értéktelenség és haszontalanság érzéseit, amelyek önbecsülésükre rendkívül negatív hatással vannak.

Az iskola alapvetően nem egy rideg, gépies közeg – bármennyire is ez irányba megy. A pedagógus és a gyermek közötti emberi kapcsolat nélkül elképzelhetetlen a pozitív személyiségfejlődés kibontakozása, emellett az iskolák életében fontos a közösségek szerepe is, amelyek a nevelés folyamatának szerves részei – így az egyén és közösség, a tanár-diák-iskolatársak hármasa vezető szerepet foglal el a későbbi életút meghatározásában.

A kezdetektől, először az óvodában, majd az iskola falai között is az a legfontosabb a gyerekek számára, hogy érzelmi biztonsághoz jussanak, hogy az óvónő vagy a tanár személyisége barátságos hellyé tegye számukra az intézményt, ahol – valljuk be: mindennapjaik meghatározó részét töltik. Az empatikus nevelő és oktató nem rendel mindent alá az oktatási feladatoknak, és nem szűkíti le igényeit a rendre és a megkívánt viselkedésre. Egyéniségükben szemléli a tanulókat, megérti önállósodási törekvéseiket, próbálkozásaikat a felnőttszerepek megvalósítására, és ami még fontosabb, megérti az iskolai viselkedés erős csoportmeghatározottságát.

 A társak sem kímélnek

Szülőként gyakran csúszik ki a szánkon, hogy bizony kegyetlen világban élünk. Már a mi generációnk is megtapasztalta az iskolai kegyetlenségek akár egész életen át tartó sebeit, és nem dughatjuk fejünket a homokba: ez azóta csak sokkal rosszabb lett. Sajnos gyermekeink korosztályában, az iskola falain belül (is) egyre gyakoribb jelenség a közösségből kisodródás, a rendszeres csúfolás, a lelki vagy fizikai támadás vagy megalázás. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az elmúlt években napvilágot látott iskolai zaklatásos esetek számának drasztikus megemelkedése, az iskolai abúzusok által okozott megoldhatatlan, sokszor rejtve maradó majd tragédiát okozó belső konfliktusok. És ebben a szülőnek és a tanárnak is nagyon fontos szerepe van.

Mind odahaza, mind a nevelési- és oktatási intézményben kiemelt figyelmet kell fordítani gyermekink megfelelő lelki táplálására,

az értékek, a tisztesség, az egymáshoz való viszonyulás alapvető szabályainak megtanítására.

Tennünk kell ezt két okból is: egyrészt olyan emberré kell nevelnünk gyermekeinket, hogy sose váljanak bántalmazóvá, másrészt fel kell vérteznünk őket arra, hogy bántalmazás esetén ne váljanak áldozattá. Hogy bármikor, bármilyen körülmények között tudjanak segítséget kérni, hogy bizalommal és hittel forduljanak felénk.

Az iskolai környezet személyiségromboló és önbecsülést aknázó hatásait elsősorban nem kezelni, hanem megelőzni kell. Ennek kiemelt területe a közösségből kisodródó vagy rendszeresen csúfolt, támadott, megalázott gyerekek közösségi elfogadásának, közösségbe való beilleszkedésének elősegítése, a gyengébb képességű vagy bármely okból alulteljesítő, lemaradó gyerekek sikerélményhez juttatása. A gyerekkori depressziók vagy lelki zavarok a testi tünetek – vizelési inger, széklettartási zavarok, étvágy- és alvászavarok, hányinger, fejfájás – mellett gyakran fáradékonyság, enerváltság, érdeklődéshiány, figyelemzavar és teljesítményzavarok vagy nyugtalan, ingerlékeny, kötekedő-agresszív, közösségellenes viselkedés formájában jelennek meg. A szorongó, neurotikus gyerek csendes, visszahúzódó viselkedése – hacsak a szorongása nem vezet komolyabb teljesítményzavarhoz – a tanórákon „példás” magatartásnak tűnhet, míg ugyanez a gyerek a közösségben perifériára szorul, és a szünetekben az agresszív gyerekek kegyetlen erőgyakorlatainak célpontjává válhat.  

A legfontosabb, amit szülőként tehetünk:

• Mindig vegyük komolyan gyermekeink kétségeit és keserűségeit! Ha képesek vagyunk beszélni ezekről a kérdésekről, nyitottak vagyunk, akkor felkészítjük őket arra, hogy felnőttkorukban is képesek legyenek közösségi támogatáshoz folyamodni.
• Tanácsainkkal és tapasztalatainkkal segítsük gyermekeinket abban, hogy aggodalmaikat relativizálni tudják. A párbeszédet már egészen kisgyermekkorban kezdjük el, hiszen csak így válhat nyitott kamasz gyermekeinkből.
• Ne essünk túlzásba! Ne tolakodjunk, ne akarjunk megoldani minden problémát gyermekeink helyett! Azokat a nehézségeket, amiket egyedül is meg tudnak oldani, birkózzanak meg maguk. Csak akkor lépjünk közbe, ha a folyamat megakad valahol, vagy ha szorongás jeleit látjuk rajtuk.
• Próbáljuk meg rávezetni gyermekeinket arra, hogy társaik valószínűleg ugyanolyan bizonytalanok, mint ők. Vegyük komolyan problémáikat, és késztessük őket arra, hogy maguk is alaposan átgondolják, megrágják azokat. 
• Igyekezzünk példát mutatni, beszélgessünk sokat és mindig szánjunk időt rájuk!

Források: ITT, ITT és ITT valamint Christophe André és Francois Lelord: Önbecsülés. Önszeretet, önkép, önbizalom című könyve, Park Könyvkiadó, 2011