A lelket érlelő pillanatokat lopja el az örök online jelenlét a kamaszoktól

Óriási kihívás figyelemmel kísérni a vakációzó gyerekek mindennapjait: programokat biztosítani, ezerféle trükköt bevetni, hogy képesek legyünk szülőként, nagyszülőként kicsalogatni őket digitális csigaházaikból. Mert ott benn olyan jó. Biztonságban érzik magukat, fókuszálnak. Fókuszálnak valamire, ami csak úgy szalad a szemük előtt, és bár ők úgy érzik, folyamatos a flow, valójában gyakran csak üresjáratokat futtat az agyuk, miközben ezerrel pörög az idegrendszer: annyi szín, annyi mozgás és hang jut hozzájuk! Annyi vibrálás, ami feldolgozhatatlan nemcsak kettő, meg négy- meg hatévesen, de kamaszként is.

A felnőtt, érett idegrendszer is túlpörög a digitális időkapszulákban, ahol egyetlen nap úgy elrepül, akár egy pillanat. Reggel lustán egy kávéval meg vajas zsemlével leül a gép elé az ember, aztán már lám, vacsoraidő van. De hol maradt az ebéd, és vajon mitől sajog a farokcsont, meg az összes csigolya, mitől ég, mitől száraz a szem? Mitől duzzadt, mitől ödémás a láb? Ezek a közvetlen hatások, elváltozások egyre nehezebben regenerálódnak az eszközmentes szünetekben.

Számos újkeletű kifejezés próbálja megragadni a folyamatos online jelenlétet követelő életmód jellemzőit és sarokpontjait. Sokan azzal riogatnak, hogy fogalmunk se lehet, mekkora károknak ágyazunk meg azzal, amikor ma a gyerekek kezébe adjuk, vagy a kezükben hagyjuk a digitális eszközöket, mások azt mondják, mindig is voltak újdonságok, és nem is lesz baj – a nézőpontok és az igazságok között pedig ki-ki a maga kedvére válogat. Abban viszont a legtöbben egyetértenek, hogy ma már nemcsak kell (vagy kellene) hanem életbevágóan fontos időről időre digitális detoxot tartani, onlinementes órákat vagy napokat rögzíteni a család életében. Még akkor is, ha a szülő a legnagyobb ellenséggé válik ilyenkor egy időre. Ezzel együtt is szükség van a szünetre. Sőt, az, hogy ilyen feszültséget okoz megválni a képernyőtől, önmagában bizonyítja: kell a pauza.

Több olyan generáció érik be, akik számára a szociális tér nem feltétlenül személyes, ahol virtuális barátságok futnak párhuzamosan, és csúf dolgokat sikít a kamasz az anyja arcába, ha annak kérésére néhány perce ki kell lépni az online térből, és ezért ő valamilyen online infóról vagy történésről lemarad. Mert ő már nemcsak kicsit vagy néha, hanem

tartósan a virtuális világban létezik érzelmileg és mentálisan is. A szülők mellett csak enni kap.

Utálja, ha tenni is kell néha ebben a világban valamit. Mert krumplipucolás közben nem lehet jelen lenni digitálisan, hacsak nem élőben közvetíti a többieknek a hámozás rejtelmeit. Ha azokat az érdekelné, lehet, meg is tenné, de sanszos, hogy nincs érdeklődés. Mert azt kézzel, két kézzel kell csinálni és akkor le kell tenni a telefont, vagy le kell kapcsolódni a netről és figyelni a munkára, mert megszaladhat az éles kés, kész a baj.

Nem állítom, hogy bezzeg az én időmben minden jobb volt. Másként volt jó (és rossz) mint manapság. A nyár nekünk egy csoda volt, pedig még tv-adás se volt mindennap, hétfőnként például biztosan nem volt műsor – de nem is hiányzott, mert az utcán várt a banda mindenkit. Kicsiket meg nagyobbakat is.

Néha nem csináltunk semmit, az együttlétek mégis tele voltak tartalommal. Egykupacban ültünk valahol az utcán a porban, vagy az árok szélén és a semmit is együtt csináltuk. Nagy lustán heverésztünk, ujjaink között szitáltuk a port, egymás haját fonogattuk, fütyülni tanítottuk egymást, meg koszorúkat fontunk.

Mindenhol otthon voltunk, de leginkább a saját testünkben és lelkünkben voltunk otthon. Meg a pillanatban,

ahol az a perc volt fontos, édes, sokat adó, amiben éppen benne voltunk, és nem rabolta el a lelket érlelő pillanatot alattomosan egyetlen ragadozó inger sem. Lassú volt minden, mégis úgy elszaladt a gyerekkor, alig hisszük, valaha létezett…

Hogy élik meg hát most a gyerekkorukat a jelenkor gyermekei, akik a valóságból sokkal kevesebbet kapnak, ahol egy nap tényleg csak egy szemvillanás? A nappalok aztán egybefolynak az éjjelekkel, mert olykor csak a teljes kimerültség lopja ki a kezükből a telefont, aztán az alvásuk is zaklatott, elektromos ingerekkel teli, az értesítések pittyenése taglalja szakaszokra a rövid kis digitális szünetet.

Alig van online felületektől mentes menedéke a gyerekeknek. Nekünk, felnőtteknek pedig nincs mentség, ha legalább nem próbáljuk meg valahogy, akár mesebeli varázserővel néha a való világ szépségeire irányítani a képernyőbámulástól vörös gyerekszemeket. Mert

ugyanarra vágynak ők is, mint mi annak idején, meg minden gyerek.

Elfogadásra, befogadásra, közös élményekre, az összetartozás megélésére. Közös érésre és közös történésekre. Szép, sok emléket adó gyerekkorra.

Mindig nagy volt a nyomás a szülőkön. Életben kellett tartani a gyerekeket, és a lehető legjobbat adni nekik háborúk, éhínség, pusztító természeti csapások közepette is. Reménykedjünk abban, hogy szülőként a digitális világ se fog ki teljesen rajtunk és sikerül megfelelnünk most is a nevelés kihívásainak. Nagyon fontos, hogy találjunk élhető megoldást.