A lassú élet több időt nem adott és nem ad, de gyönyörű megéléseket hozhat

Aktív

A lassú élet több időt nem adott és nem ad, de gyönyörű megéléseket hozhat

Nagyanyáink legbölcsebb tanácsainak egyike, hogy adjunk, hagyjunk időt mindenre. Első hallásra lehet, hogy a jelenlegi életvitellel nem komfortos ez a gondolat, de éppen ez a lényeg. Lassítanunk kellene egy kicsit.

Az eredeti bölcsességet természetesen használták ilyen meg olyan értelemben is. Használták a lelki megélések területén, de a mindennapi feladatok tempóját, ritmusát is megszabta ez az intelem.

Biztosan volt olyan feladat és olyan helyzet, amikor a gyorsaság fontos szempont volt, de általában jóval lassabb mederben folyt az élet.

Lehet, hogy nem szerepelt a 100 évvel ezelőtt éltek szótárában, fogalomtárában az énidő kifejezés, mégis próbáltak arra törekedni, hogy a nyilvánvalóan nagyon sok munka mellett jusson idő töltekezésre is. Akkor is, ha az rendszerint nem egyéni fókuszú, hanem családi vagy közösségi töltekezés volt.

Az énidőt megélte a földműves akkor, amikor beállt a föld egyik szélére és egyedül rótta a kapavágásokat, egyiket a másik után. Munka közben volt ideje aztán morfondírozni kis meg nagyobb dolgokon. A munka pedig lassan haladt, hiszen a kézi szerszámok használatának idején nem igazán volt (van) mód a kapkodásra. Nem, nem sírom vissza azt az időt, amikor inaszakadtáig kellett dolgozni az emberek többségének a betevőért, és nem is akarom cinikusan eltorzítani az énidő valódi jelentését és jelentőségét, de azt azért a saját bőrömön is érzem, hogy ez a felgyorsult élettempó nem használ a lelki egészségünknek, és szerintem szinte nagyobb jelentőséget tulajdonítunk ma az énidőnek, mint a családi szinten megélhető, lassú örömökkel teli időknek.

És tényleg túl gyorsan akarunk mindent. Gyorsan akarunk főzni és ennivalóhoz jutni. Túl gyorsan eszünk. Túl gyorsan szeretünk és annál is gyorsabban ábrándulunk ki.

Pedig a jó ennivalók elkészítéséhez is idő kell. Gondoljunk csak a kenyérre, aminek legyen akármennyi alternatívája mára, akkor a legfinomabb, ha kovásszal készül, ha adunk időt a kovásznak a munkára, a kelesztésre. A dagasztás is időt igényel. Lassú, megfontolt mozdulatokat, mert a kenyér nem szereti, ha a tésztáját gyorsan és nagy erővel döngölik. Nem lesz olyan lágy az a tészta, nem lesz olyan lukacsos, talán nem is eteti magát annyira, ha annak készítése nem kapott elegendő időt.

A gyors érlelésű élelmiszerek korát éljük. A konzervek korát, meg a félkész ételek korát,

ami valóban nagy segítség lehet néha a főzésben. De nem főzhetünk mindig gyorsan. Nem lenne szabad kapkodva elkészített ételeket lökni az asztalra. Az asztalra, amit már sokszor meg sem terítünk. Minek, ha mindenki a sajt szobájában, a képernyők előtt falja fel a vacsorát.

A jó munkához idő kell – tartja a bölcsesség, de az idő, mint az élet minden bújára-bajára ajánlatos varázsszer régen is, ma is érvényes lehet.

Időt adtak a mustnak ahhoz, hogy borrá érhessen. A fának, hogy kiszáradjon, mert akkor jobban fűtött. A sonkának a füstben, hogy valóban megérjen, tartóssá váljon az a tápláló élelem. A zöldségnek a növekedéshez, mert a zsenge lehet, hogy üdébb, de táplálóbb és több gyomrot lakat jól a kifejlett karalábé, borsó meg a tök. Időt adtak a kökénynek, mert meg kellett várni a deret, hogy ne húzza a fanyar íz a szájat. Időt adtak a mosásra, mert meg kellett várni a fehérítő hatását, aztán a Napnak, hogy megszárítsa a ruhákat. Időt adtak az ágyazásra, nem kellett kapkodva beágyazni kelés után nyomban, mert kellett idő a dunyhák szellőztetésére.

Időt adtak a tűznek ahhoz, hogy lángra kapjon és nem használtak égésgyorsítót a begyújtáshoz.

Időt adtak, időt adtak sok-sok mindenhez egymásnak is az emberek. Nem volt véletlen a gyerekágy kifejezés. Jó esetben tényleg „kifeküdhette” azt a pár hetet a frissen szült anyuka. Időt adtak a gyereknek, hogy szobatiszta legyen és nem akarták már a pólyában szobatisztaságra nevelni.

A nehéz és sok munka nyilván sok időt elrabolt tőlük, de közben próbáltak időt adni a nevetésre, az összetartozás megélésére, a családra, és ha úgy hozta a sors, a gyászra is.

Talán egy kicsit jobban értették a múló idő fogalmát, és a maguk módján – az intenzív megéléssel – lassították azt. Benne voltak minden pillanatban szívvel és tiszta erővel. És ugyan a végén így is talán rövidnek érezte mindenki ezt a kurta kis életet. De nem rohantak át rajta úgy, ahogy ma nagyon sokan teszik azt. Ide is oda kapkodva félgőzzel, élményeket űző sebességgel.

Ajánljuk még: