Anyának lenni bűntudatos meló

Arról kérdeztem a pár hete szült lányomat, hogy mit érez a legnehezebbnek megváltozott életében. Azt hittem, azt mondja majd, hogy az alvásmegvonást, de tévedtem. Nem a személyes fizikai vagy lelki szükségleteit emelte ki, hanem azt, hogy attól fél, biztosan jól tudja-e ellátni a babát, nem követ-e el hibát. Aggódik, nem lesz-e olyan helyzet, amit aktuálisan nem tud megoldani. Én pedig négygyerekes anyukaként hirtelen azt sem tudtam, hogyan reagáljak erre. Válasza számomra nagyon is szívmelengető volt.

Emlékszem ugyanezekre a félelmekre én is – nemrég írtam is arról, hogy bár lenne egy varázsvasaló, amivel ki lehetne simogatni az anyai félelmeket mindannyiunkból. Szeretném most megnyugtatni a lányomat, meg az összes többi anyukát, mert minden porcikám, minden tapasztalatom azt mondatja velem:

ha szeretjük a kicsit, és figyelünk a szükségleteire, akkor nagy hibát nem tudunk elkövetni.

Persze előfordulhatnak apró malőrök, amikre nem szívesen emlékezünk. Ez természetes, és jóformán elkerülhetetlen is. Előfordul, hogy túlöltöztetjük a babát és az kimelegszik, vagy éppen hideg a kis keze lába, mert azt gondoltuk, erősebben süt majd a nap, de beborult, vagy szél támadt, és ezért meghűlt egy kicsit a gyerek. Igen, miattunk – de ezt mindannyian, ő is, mi is túléljük.

Csak éppen nagy a bűntudat. Nehéz elfogadni, hogy valamit elrontottunk. Ott a gondolat, hogy miattunk beteg a gyerek. Később akad más jellegű baki is: szalad a gyerek, nem érjük utol, elbotlik, beüti a fejét, a kezét, az arcát. Miattunk lesz rajta egy folt. Felmászik a bútor tetejére, pedig állni is alig tud, – nem is gondoltuk volna – vagy legurul az ágy széléről, amit mi elbarikádoztunk. És a baj egy perc alatt megtörténik, és bár kicsik a sérülések, ott vannak – így

az anyaság minden napja új esélyt ad a bűntudatra. 

Mert ilyen ez a biznisz, tele van csetléssel-botlással, kisebb-nagyobb bakikkal. Nemcsak a gyerek, mi is csetlünk-botlunk, teljesen mindegy, hány gyereket szülünk, gondozunk. Minden gyerekkel ugyanazt az utat járjuk végig, ugyanazokkal a lépésekkel vezetjük keresztül a felnövésen, és talán mindig más hibát követünk el. Ezért pedig kár ostorozni magunkat.

Fiatalabb anyaként néha azon tűnődtem, csoda, hogy a gyerekeim túlélik a gyerekkorukat, mert hiába szeretnénk a legjobbat, mindig akad olyan helyzet, amikor egy pillanatra lankad a szülői figyelem, a gyerek meg nekiiramodik, kiszalad, vagy bent lefejel dolgokat, esetleg felmászik, leborul, vízbe esik, magára ránt, vagy épp kihúzza a másik lába alól a szőnyeget. Ezek jelentős része apróság, néha rezeg a léc, de akár kicsi, akár nagy a csetlés-botlás, anyaként minden alkalommal megáll a szívverésünk, mert nem azt látjuk, ami történik, vagy történt, hanem azt, ami történhetett volna.

Ez a képzeletbeli mozi kíséri végig az anyaságot. Ezek a félelmek mondatják velünk később, hogy nem mész! Dehogy engedlek! Az hiányzik! Soha! Isten ments! Te oda biztos, hogy nem! Ne is kérd! Meg azt is: hogy ötre itthon légy!  Hol voltál? Már százszor megmondtam. Ő csak a rosszba visz! Meg azt is, hogy istenem, hányszor kértelek? Meg azt is, hogy nem szabad! Nem szabad! Nem szabad!

És ennek ellenére a gyerek odamegy, rossz helyre nyúl, belelép, sőt beleugrik. Kiszalad, elszalad, megfogja, elejti, nekirohan, legurul, nekipattan, odahajol, bennragad.

Négygyerekes anyukaként azt tudom csak mondani, hogy nincs recept.

Nekem biztosan nem volt, pedig százszor is elmondtam, megtanítottam, fogtam a kezüket. És olyan is volt, hogy nem láttam, de megéreztem a veszélyt. Nem légből kapott legenda, hogy az anyukák a bőrükön érzik, ha a gyereket veszély fenyegeti. Azt is tudjuk, hogy ha a gyerekek csendben vannak, az figyelmeztető jel, ott baj van és olyankor nagyon kell rohanni, hogy időben elcsípjünk, megakadályozzunk valami óriási csintalanságot.

A lányomnak is csak ezt mondhatom, figyelni kell nagyon, résen lenni, ezerszer is elmondani és nagyon reménykedni abban, hogy nem történik semmi helyrehozhatatlan. De mindent megelőzni és megakadályozni nem tudunk.