Minek beszéljen a gyerek, ha nem figyel rá a szülő?

Nem kellett szóra bírni, és éppen így volt ez a saját gyerekeimnél is. Mivel négy gyereket neveltem, valaki mindig egészen biztosan mondott valamit, nekem meg zsongott a fejem attól, hogy sosincs csend. Abban az időben, amikor egyszerre négy gyerek tartott szóval, igen nagyra értékeltem a csendet, de ma már tudom, hogy az igazán nagy érték,

a kincs a gyerekzsibongás volt ott a falak között.

Éppen ezért olyan nehéz szembenézni azzal, hogy mostanában a gyerekek kevesebbet szólnak. Kevesebbet szólnak hozzánk, felnőttekhez, és kevesebbet egymáshoz is: a tiszta élőbeszéd, vagyis az, amelyik nem chat vagy telefonálás, esetleg e-mail formájában történik meg, egyre kevesebb időt igényel. Felmérések szerint naponta alig néhány percet beszélget a gyerek a szüleivel. És ebbe a néhány percbe talán még az is beleszámít, amikor arról szól a diskurzus, hogy mi legyen a vacsora, vagy hogy tegye a helyére a gyerek a cipőt.

Hogy mi volt előbb, hogy hol van a gond forrása, hogy a szülők hallgattak el előbb vagy a gyerekek, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy kevesebb a megtartó kommunikáció a családokban, és ez baj. Az oda-vissza kommunikáció ugyanis azt jelenti, hogy figyelünk a gyerekre, és ha van élő kommunikáció, az azt is jelenti, hogy a gyerek érzi ezt a figyelmet, tudja, hogy fontos nekünk. A figyelem hiánya azonban egy idő után elnémítja a gyereket és lakatot tesz a szájára. Mert minek szóljon, ha úgyse figyelnek rá, vagy csak félig, mert a szülő csak félszemmel figyel lefelé, de a másik szeme a saját feladatát pásztázza (jobb esetben), rosszabb esetben a telefont.

Lehet hogy mindez kortünet, és elkerülhetetlen velejárója a hajszolt életnek, ami sok családnak jutott, de ha kiveszik a beszéd a legfontosabb szeretetkapcsolatokból, akkor nem lesz mire építeni később. Nem lesz igazi kommunikációs muníció a gyereknek felnőttkorára, és nem lesznek (szeretet) szavai a saját szüleihez se. Nem lesz mondanivaló, mert mindaz,

ami benne rekedt, óriási gát lesz a későbbi közlések előtt.

Egy családban a szavak erőt adnak, bátorítanak, megvigasztalnak, utat mutatnak, visszaigazolnak, hitelesítenek. Szavak nélkül sokkal nehezebb elmondani milyen sokat ér számunkra a gyerek, és egy némaságba burkolózó gyerek nem tudja elmondani örömét, bánatát, félelmeit. Ha pedig mindez bennmarad, akkor az feszíteni fog, helyet foglal, és valamilyen módon majd kicsorog.

Minden gyerek szeretné, ha érzései és a vele történtek meghallgatásra találnának. Minden gyerek igényli az oda-vissza csilingelő párbeszédet. Minden gyerek megfogalmaz kérdéseket, és válaszokat vár azokra a kérdésekre. Ha azonban a kérdések csak elszállnak a levegőben, és nincs azokra a kérdésekre érdemben válasz, vagy csak félszavas, a gyereket lerázó, csittre intő visszacsatolást tapasztal, akkor nemcsak a kérdések halkulnak el, de minden egyéb közlésforma is odavész.

Olyankor aztán magába zárkózik a gyerek, és aztán nem tudjuk, miért a csend, miért nem mond semmit, miért nem árad felénk. Vagy miért csak kurta, egyszavas válaszokkal felel, amikor már – vagy mégis – felébred a kíváncsiság a szülőkben. Nem biztos, de talán olyankor jön a nagyon is jól ismert helyzet, amikor a szülő azt kérdezi: „Mi történt az iskolában?”, és erre nincs más válasza a gyereknek, csak annyi, hogy semmi.

Pedig dehogynem történt más, nem a semmi volt porondon. Talán feleltették, talán jegyet is kapott, vagy feldörzsölte a cipő a lábát, ízlett vagy nem ízlett az ebéd, megtetszett egy lány (vagy fiú), esetleg nagyon-nagyon szeretne egy pont ugyanolyan szoknyát, mint valamelyik társának van. Vagy éppen kinevették egy rossz válasz miatt…. de ha a kíváncsiságát, majd természetes mesélőkedvét szegték valaha, az megbosszulja magát.

Természetesen nem mindig ez bújik meg a hallgatás vagy az elhallgatás mögött. Lehet, hogy amúgy is szűken mérik a szót abban a családban, és a szülők mindentől függetlenül szóltak/szólnak keveset. Esetleg pont azzal állítanak stop táblát gyerek elé, hogy a szülők viszik a szót mindig, és elveszik a lehetőséget a gyerek elöl. Egy nagydumás apuka vagy egy folyton csilingelő – a gyerek helyett másoknak válaszoló – édesanya mellett nehéz teret nyerni.

De ha a szülő ráeszmél arra, hogy tényleg keveset kommunikálnak egymással, hogy nincs párbeszéd szülő és gyermeke között, vagy csak riasztóan kevés, akkor érdemes megvizsgálni a hátteret, és új szintre emelni a kommunikációt. Érdemes szeretettel teli figyelemmel fordulni a hallgatag, keveset szóló gyerek felé, és akkor se tágítani, ha hatvanadszor is kurta vagy semmitmondó válasz érkezik. Újra és újra neki kell futni, mesélni és meséltetni, de mindenekfelett azt éreztetni, hogy nincs, nem lehet semmi se fontosabb a családban annál, mint a gyerek jóléte, érzései és a vele történtek.

Tovább olvasnál a témában? Tudd meg, miként nevelik a gyerekeket a skandináv országokban!