Család

A gyerek számára az észszerű korlát kapaszkodó lehet

Azt mondják, a gyerek fejlődésének két nagy ellensége van: az állandó szülői tiltás, valamint a mindent megengedő, hányaveti, nemtörődöm lazaság.

Bár azt gondolhatnánk, hogy hogy a szülői lazaság minden helyzetben segít, és attól frusztrációmentes gyerekkora lesz a csemetének, ez nem igaz. Valójában az örökös tiltás és a „minden szabad” hozzáállás is romboló hatással van a fejlődésre. Mindkettő rossz korlátot ad.

Az örökös nemmel való találkozás nem biztosít elég teret az ösztönös gyermeki kíváncsiságnak, és a felfedezőkedvet is derékba törheti. A gyerek nem akar, nem mer majd kísérletezni, nem meri felfedezni és megismerni saját lehetőségeit, és nem tanulja meg, hol húzódnak a saját határai. Az így terelgetett gyerek önállótlanná és bizonytalanná válik, eltűnhet belőle a vállalkozó szellem. Egy egyszerű példával élve, még egy cipőfűzőt se tud/akar majd a szülő egyértelmű utasítása nélkül bekötni. Nehogy bakot lőjön, esetleg attól tart majd, hogy nem fogja tevékenysége elnyerni a szülő tetszését. 

Ennél is problémásabb lehet, hogy az örökös utasítások és tiltások között botladozó gyermek nem indul el a maga természetes módján és időben az önszabályozás útján. Ha a szülő mindig megmondja, ha kerek-perec elvárások között kell élni az életét egy gyereknek, akkor lelassulhat, meg is torpanhat a fejlődése.

A másik véglet az, amikor úgy nődögél a gyerek, mint a dudva. Nincsenek következetes elvárások, nincsenek keretek, nincs napirend. Minden nap úgy esik, ahogy puffan. A szülő ilyenkor nem ad kapaszkodókat, és lazaság ide vagy oda, lehetnek szélsőséges reakciók, ha a gyerek nem tudja magától, hol húzódik mégis az a határ, ami szülőt irritálja vagy feldühíti.

Tisztában kell lenni azzal, hogy nem vagyunk a gyerekünk barátja. Attól még, hogy végtelenül gyengéd, szeretettel teli és közeli a kapcsolat, nem vagyunk csibésztársak, akik szélsőségesen minden mókában benne vannak. 

Mert ha haverja és nem a szülője vagyunk a gyereknek, akkor nincs olyan minta előtte, amitől felfelé tartana. Oldalirányba pedig nem lehet fejlődni...

Ráadásul a gyereket veszélyes helyzetekbe is sodorhatja a szülői korlátok nélküli lazaság. Azt tapasztalhatja meg, hogy amikor baj van, akkor nem feltétlenül áll mellette, mögötte, felette egy erő, ami megvédi. A bizalom a szülő felé nem attól alakul ki, hogy mellette mindent szabad, és akárhány tábla csoki elfogyasztása is belefér az estébe, hanem attól, hogy a szülő tudja, hol húzódnak egészséges határok, és a gyerek ezt elhiszi neki. Mert egyébként magától kell megtapasztalnia, hogy három tábla csoki után igenis megfájdul a hasa.

Tanítsuk meg a világot okosan felfedezni!

Mint mindenhol, ebben a kérdésben is az arany középút lehet a megfelelő és hatékony nevelési irány. Ebben az esetben a szülő figyelmeztet, sőt, ha a szükség úgy hozza, akár eréllyel utasít és számon is kér, de mindezt nem távolságtartó hatalmi pozícióból teszi, hanem a gyermek mellett van. Fizikailag, agyban és lelkileg is jelen van. Irányító, segítő társa a gyereknek, nem a haverja.

Nagyon fontos jellemzője az ilyen nevelésnek, hogy az utasítás és számonkérés is érzelmekben gazdag, meleg tónusú, segítő-nevelő szándékú. Éppen annyira engedi távol a gyereket, ameddig még elérheti őt, és nemcsak fizikai értelemben, hanem mindenféle módon képes megtartani.

Nagyon fontos azonban tisztában lenni azzal, hogy a nevelés alapköve a mintakövetés. Vagyis akár az egyik, akár a másik, vagy akár a középutat gyakoroljuk a gyerek nevelése során, a gyerek árgus szemekkel lesi minden mozdulatunkat. Leköveti a mintákat, és ha mást mondunk, mint ahogy viselkedünk, akkor elvész a bizalom. A gyerek szemében nem leszünk hitelesek. Ahogy a rugalmasság is plusz erény a nevelésben, de csak akkor, ha az nem válik szélsőséges módon következetlenséggé. Mert akkor ismét elvesznek a gyerek számára oly fontos kapaszkodók. Tehát a kulcs a következetes képviselése és betartatása annak, amit kérünk tőle.

Ajánljuk még:

Emlékvirágok a boldog lélekért és a demencia ellen

Vannak virágok, amelyek mindhalálig emlékeztetnek valakire. Valakire, aki egykor kedves volt nekünk. Egy régi kertre, egy árnyas fa alatt hívogató padra. Egy kézfogára, egy érintésre. Virágillatok, amik felidéznek szeretett helyszíneket, felejthetetlen élményeket. Hiszen az illatokra emlékszünk legtovább. Az emlékvirágok nem azok, amiket a temetőbe szánunk, éppen ellenkezőleg: azok, amelyek visszahoznak élményeket, történeteket, embereket. Ezért is gondolják a kutatók, hogyha ezekkel a növényekkel vesszük körbe magunkat vagy idősödő szeretteinket, a demenciának is elejét vehetjük. Vagy legalábbis késleltethetjük a felejtést.