Mindenki jobban tudja nálunk, hogy kell gyereket nevelni?

Őszintén bevallom, négygyerekes anyukaként időnként kedvem lett volna pár napig a nálam okosabbaknál hagyni a gyerekeimet. Csak úgy, a belőlem lankadatlanul fakadó kíváncsiság kedvéért. Meg azért is, hogy egy kis diadalban legyen részem akkor és ahogy belátja, hogy nem elvetemült, botrányosan felelőtlen vagy figyelmetlen az az anyuka, akinek a gyereke olykor kiveri a biztosítékot.

Én aztán tudom, hogy nincs biztonsági gomb egyetlen gyereken se, nem lehet megnyomni semmit, ami egycsapásra leállítja a nem kívánt tevékenységet. A gyereknevelés folyamatos kihívás, amibe olykor belefér, hogy gyermekünk nem tankönyvszerűen viselkedik.

Azt is tapasztaltam, hogy a gyerekek akkor tudják a leglátványosabb műsort produkálni, ha annak szemtanúi vannak (naná!) és, hogy a legtöbb zivatar otthoni körülmények között – az idegen szemek előtt művelt produkcióhoz képest – sokkal gyorsabbal elül. Vagy kis se tör, mert vannak eszközök, idő és türelem annak elvezetésére. Szemben az idegen helyszínekkel és eseményekkel, ahol egy sor más dologra kell figyelni a szülőnek, amit a legtöbb gyerek jó érzékkel fel is ismer.

Pár napja az unokáimmal mentem vásárolni – sok minden volt a listámon, haladtam volna, de a hároméves mindenhol megállt. Az érzékszervei falták az új ingereket és persze minden kellett volna neki egyszerre. A sárga puha plédtől kezdve az ananászig. És váltig bizonygatta, hogy mindent az anyukájának akar venni „mert annak anya örülne”. A csokinak, a bojtos sapkának, a zellerszárnak, a rózsaszínű hosszabbítónak, a pörkölt mogyorónak is anyukája örülne a legjobban (és azt csak én tudom, hogy a hosszabbító valóban telitalálat).

Türelmesen kivédtem a legtöbb „ez is kell” mondatot. Be nem állt a szám, magyaráztam, hárítottam, néha engedtem, máskor eltereltem a figyelmét. Van gyakorlatom. Ha az összes csokit, műanyag kacatot megvettem volna, amit valaha a gyerekeim akartak, leszakadt volna a régi ház padlása. Akkor se engedtem minden kérésnek, jelen időben is szűröm a kívánságokat, akkor is, ha az néha hangosabb a kelleténél.

A nagytesó meg éppen videókészítés lázában ég, egy operatőr szemével látja a világot és a bejáratnál meglátott egy szerinte forgatáshoz remek állólámpát, ami az én figyelmem elkerülte. Szinkronban hallgattam hát amíg tartott vásárlás, „hogy annak anya örülne” meg azt, hogy „Szerinted az a lámpa mennyibe kerül?”

Nem voltak nagyon hangosak, de nem is némán küzdöttük át magunkat a sorokon. Egy hétköznapi család, hétköznapi hangerővel, élénk gyerekekkel, akiket határok között lehet tartani bármilyen helyszínen. Igazából illedelmes, de eleven gyerekek, ha ez az ódivatú kifejezés még használatos egyáltalán.

Mire a pénztárhoz értünk, már elteltek a színekkel, el is fáradtunk mindhárman. A kicsi viszont észrevette az ügyes taktikai húzással a pénztár előtt elhelyezett jégkrémes pultot és persze rögtön jégkrémet akart. Én meg nem akartam, hogy jégkrémet akarjon. Van ilyen. Aznap már evett édességet eleget, tudtam, ha azt benyalja, nem fog igazi vacsorát enni. Ésatöbbi. Minden szülő, nagyszülő ismeri ezt a helyzetet, amikor a gyerek akar még valamit, de mi már húztunk egy határt.

„Azt már nem, kicsim, majd máskor”

Pár percig tartó alkudozás után belátta, hogy komolyan gondolom a nemet és nem is ezért érdekes ez a kis esemény, hogy közös nevezőre jutottunk, sokkal inkább azért, mert láttam, hogy néznek minket az emberek. Volt, aki rosszallóan, mert hosszasan tárgyalok, érvelek, alkudozok a gyerekkel. Más megértően vigyorgott, biztosan alkudozott már ő is eleget. A pénztáros türelmetlenkedett, mert a jégkrém miatt nem pakoltam fel elég gyorsan a szalagra. Egy férfi pedig megkérdezte: „na, haladunk már?”

A lényeg, hogy mindenkinek volt véleménye a jelenet láttán, amit ugyan nem mondtak ki, de nagyon is

érzékelhető volt a türelmetlenség és az ítélkezés is.

Pedig nem volt hiszti. Nem verte a földhöz magát senki. Csak időt szántam egy kisgyerek észérvekkel való meggyőzésére. Jégkrém nélkül, békével távoztunk. Mégis kísérőnkké szegődtek rosszalló tekintetek.

Hiszen mindenki jobban tudja, hogy is kell ezt csinálni.

Mintha az északi népeknek könnyebben menne a gyereknevelés...