Megáll az eszem, ezek sose főznek! – meddig lehet beleszólni a fiatal felnőttek életébe?

Ez azonban csak egy volt bűneik közül, mert a lista hosszú volt, és rá a gyereknevelési gyakorlatuktól kezdve egészen addig, hogy milyen rendszerességgel szellőztetik a lakást, nagyon sok minden felkerült.

A nagymama a megfigyeléseit egy olyan alkalommal szerezte, amikor a fiatalok egy hosszabb időre meghívták magukhoz (külföldön élnek), és mivel el is szállásolták őt, a nap 24 órájában felderítő üzemmódban tudott működni.

Nagyjából semmi sem tetszett neki abból, amit látott, és a posztból az is kiderült, hogy ennek-annak a helyszínen is hangot adott. Mivel kerülték a konfliktust, először csillapítani próbálták őt, magyarázkodtak a fiatalok, majd az is kiderült, hogy később megunták a magyarázkodást és kerek perec elmondták, hogy az ő életük nem vitatéma. Felnőtt emberként pontosan tudják, milyen életre vágynak, mire rendezkedtek be, és a gyereknevelés felelőssége is az övék.

Egyetértek velük. Még úgy is, hogy mind a négy gyerekem már tőlem külön, saját párkapcsolatában él. Anyós vagyok. Én ugyanis, amikor megyek, vendég vagyok az otthonukban, vendég az életükben. Ugyan nem állítom, hogy nem tudnék szólni (néha kapásból), hogy miért így, vagy miért úgy teszik ezt vagy azt, miért az a gyakorlat náluk, ami, én megtanultam rég, hogy okosabb hallgatni. De tényleg okosabb nagyon mélyen csendben maradni. Akkor is, ha az, amit látok, esetleg idegen attól, ahogy mellettem éltek – mert azt is látom, hogy nem rosszabb, nem jobb, amit náluk tapasztalok. Hanem más.

Máskor és mást főznek, más a napirend, más a munkaleosztás, másként nevelnek gyereket és a lakás berendezési stílusa is különbözik az enyémtől. De eszembe sem jut minősíteni vagy olyan irányba terelni őket, (se erővel, se manipulálva) ami számukra kínos, de nekem komfortosnak tűnne. Csak azért, mert én úgy szoktam meg, és az biztos úgy is van jól. 

A gyereknevelés sem feltétlenül passzol ahhoz, ahogy én annak idején… és amikor már csak leírom ezt a mondatot, érzem, hogy mennyire nem helyes egy ilyen gondolat, egy ilyen felvetés. Hiszen annyira eltérő élethelyzetben vannak ők, annyira más lehetőségeim és eszközeim voltak nekem, hogy minden összehasonlítgatás felesleges és káros lenne.

Én úgy szóltam, ők meg így szólnak az utódokhoz, én ebben voltam szigorú vagy engedékeny, ők pedig másban. De végtelenül bízom abban, hogy a megtapasztalt különbözőségek ellenére át tudtam adni fontos értékeket, amik olyan fundamentumot raktak le náluk, ami megingathatatlan.

Bízom bennük, bízom az ösztöneikben, a döntéseikben. Bízom abban, hogy a lehető legjobbat akarják a gyerekeknek, egymásnak. Hogy valóban olyan dolgokra bólintanak rá, amik előreviszik őket, és tisztelettel bánnak egymással és nem bántanak másokat.

Most valóban arra kellene fókuszálnom, hogy néhány általános példával éljek – miért annyi cukorral eszik a tésztát, vagy minek rendelnek pizzát szombat este főzés helyett? Esetleg, hogy nem reggel, hanem délután szellőztetnek, vagy hogy mivel mosnak fel?

Nem érzem ezekben a kérdésekben érintve magam, sőt nem is érdekelnek. Nem azért, mert tudatosan kerülöm a konfliktust (ez is benne van nyilván), sokkal inkább azért, mert mindezeket és még egy sor más eltérést is (hosszú a lista) jelentéktelennek érzek. Szóra sem érdemes. Ha rendelt pizza lesz a vacsora szombat este, akkor az lesz. A lényeg, hogy képesek-e egymással megosztani azt a pizzát, és hogy megosztják-e néha velem. És ha én unom a pizzát, elfogadják-e jó szívvel és örömmel, ha viszek nekik és magamnak otthon rittyentett mamavacsorát.

Mert ez a fontos, hogy tudunk-e így, békésen és rugalmasan kapcsolódni egymáshoz. Leskelődés, különbözőségek kutatása és bajkeverés helyett.

Nyitókép: Boston Public Library/Unsplash