SZPSZ

Huszonévesen házasodtam, életlecke lett belőle

A házasság velem csak úgy megtörtént, de alakulhatott volna jobban is. Talán éppen ezekre az iszonyatosan fájdalmas tapasztalásokra volt szükségem, hogy valóban felnőjek.

Én is egy voltam azon férfiak – talán fiúk? –  közül, akik fiatalon, a húszas éveik elején házasodtak. Manapság talán mi vagyunk kevesebben, hiszen a házasság és a családalapítás ideje egyre tolódik, inkább a harmincas életévekre és azon túlra. Sokat gondolkodtam mostanában: vajon van különbség a kettő között? Vagy az életkoron semmi sem múlik?

Őszintén szólva, velem csak úgy megtörtént. Egészen természetesen, valahogy jött magától, majdnem tíz évvel ezelőtt.

Nem volt stratégiám az életre, nem számolgattam, hogy mikor, mit és hogyan szeretnék, hanem sodródtam a dolgok „normális” menete szerint. És hogy milyen volt a házasélet fiatalon, kisgyerekekkel?

Nem volt viszonyítási alapom, csupán a benyomások, hogy másoknak sem könnyebb. Voltak nagyon szép pillanatok és voltak nagyon nehezek, ahogy ez általában lenni szokott.

Nálunk azonban valami elromlott.

Minden egyre nehezebb lett és kezdtem kétségbeesni. A húszas éveim közepén egy feleséggel és két kisgyermekkel azt éreztem, nem vagyok ura önmagamnak és a családomnak sem. A szerepek elkezdtek felcserélődni és a néhai illúzió a boldog családról összeomlott. Attól, hogy férj és apa lesz az ember, még nem válik felnőtté, ahogy egy nő sem attól lesz felnőtt, hogy megszüli a gyermekét. Rá kellett jönnöm: a felnőtté válás ott kezdődik, hogy felelősséget vállalunk önmagunk, a családunk és a környezetünk boldogulásáért. Egy házasság pedig ott, ahol ezt szeretetben egymással, közösen tesszük. Nekünk ez utóbbi nem sikerült.

Utólag visszatekintve a kezdetekre, a házasságot bizony elhamarkodtam, noha a gyermekeimért egy pillanatig sem bánom ezt.

Talán az iszonyatosan fájdalmas tapasztalásokra is szükségem volt, hogy valóban felnőtté váljak.

A mi kapcsolatunk nem működött, de biztos vagyok benne, hogy nem a fiatalság miatt volt kudarcra ítélve, hanem a négy alapvető értékmérő különbözősége miatt. A „párkapcsolati asztal” elmélete szerint két ember kapcsolatának négy pillére van, ami mindkét fél esetében egyforma kell legyen ahhoz, hogy az asztal ne billegjen.

Ezek a következők:

  1. Hasonló életstílus, azaz hogy az élethez való hozzáállásotok közel áll egymáshoz, nagyjából egyformán „szerettek” élni.
  2. Egymás szeretete a hétköznapokban, vagyis annak a megélése, hogy a másik létezése és jelenléte az életedben öröm számodra.
  3. Szexuális harmónia, hogy meg tudjátok élni egymással mindkettőtök minden vágyát.
  4. Anyagi, gazdasági partnerség és a mértékek egyezése. A fogalmak tisztázása, egyeztetés, kinek mit jelent az elég, a sok-kevés, az értékes-értéktelen, vagy éppen a drága-olcsó.

Ez a fenti négy láb adja a stabilitást, a kapcsolat kereteit, de a jó működéshez napi szintű tettekre is szükség van, aminek pedig a kommunikáció a kulcsa.

Ha döcög is ez az asztal, sok-sok beszélgetés és odafigyelés árán lehet stabilizálni.

A mi kapcsolatunk nem egy klasszikus sikersztori, de ezzel együtt is azt gondolom, nem feltétlenül az számít, hány évesen és mennyire tudatosan érünk el a házasságig.

Ennél sokkal meghatározóbb, hogy a fenti négy szempont szerint azonos világképpel rendelkezzünk és próbáljunk szeretettel kommunikálni egymással. A többi már nem csak rajtunk múlik.

Ajánljuk még:

Láthatatlan anya: a családi élet szervezése is egyfajta munka, de senki nem veszi észre

Felkészíteni a gyerekeket, hogy a szünet után visszaálljanak a megszokott ritmusra. Fejben tartani, hogy az orvosi szűrővizsgálatokra időpontot kell foglalni. Fejben tartani a távolabbi családtagok szülinapját és gondolkodni az ajándékokon, majd meg is vásárolni. Befizetni a számlákat, bejelenteni a mérőóra-állásokat. Kitalálni mi legyen a vacsora, ami mindenkinek megfelel és még egészséges is. Önmagukban apróságnak tűnő feladatok, ha viszont egy ember vállát nyomja mindez, már kifejezetten megterhelővé válik.