Élet a szemétdombon: „nem tolerálni kellene őket, hanem emberként tekinteni rájuk”

Körülbelül tíz éve jártam Pataréten először. A kíváncsiság hajtott, a fotózás szerelmeseként szerettem volna néhány képet készíteni. Autóval mentünk, édesapám kísért el, nem engedett oda egyedül. Már távolról elviselhetetlen szag csapott meg. Ennyire szegényes körülmények között még sosem láttam életet. A helyiek kővel hajigáltak az autó után. Nem mertem kiszállni a kocsiból, egyetlen képet sikerült lőnöm az ablakból, de hamar lemondtam az eredeti célomról. Ott járva teljesen egyértelmű volt, hogy ez nem az a hely, ahol a fényképezés illendő, etikus lenne.

Fechită Lujza, egy fiatal gyulafehérvári lány szociális munkásként dolgozott Pataréten, egy román nonprofit szervezet tagjaként próbálta segíteni a mélyszegénységben élőket. Itt töltött ideje alatt sokat megtudott a helyről és annak lakóiról. 

„Visszatekintve úgy érzem, hogy egyből a mély vízbe ugrottam, de nagyon sokat fejlődtem, erősödtem nemcsak szakemberként, hanem emberként is. Minden nap egy kaland volt Pataréten, mindennap találkoztam olyan esettel vagy történettel, amely megrendített vagy elgondolkodtatott.

Ilyen körülmények között dolgozni elsősorban életlecke,

tudom ajánlani minden segítő szakembernek.”

A zömében roma családok nyilvánvaló módon kényszerből, jobb alternatíva híján kerültek ide. Vannak, akiket a város önkormányzata „száműzött”, mert illegálisan felépített házakban laktak Kolozsváron. Olyanok is szép számmal akadnak, akik ideiglenesen költöztek ide, de ez az ideiglenesség igencsak elhúzódott... 

Patarétről egyetlen egy magyarajkú roma család vett részt a nonprofit szervezet programjain Lujza szerint. Esetükben az asszony Székelyföldről költözött Patarétre, házasság útján. Azóta teljesen beolvadt a környezetébe, ritkán hallani magyarul beszélni, de a gyerekeihez magyarul szól, ha nincs otthon a férje.

Élet a szeméttelepen

A Pataréten lakó családok számára legtöbbször az alapszükségletek sincsenek biztosítva, a Kolozsvárról hozott hulladék válogatása a biztos munka sokuknak.  

Szemétből kiválasztott darabokból állítják össze egyszobás lakásaikat; ritka az a ház, mely téglából vagy cementből épül fel. Ezekben az egyszobás kunyhókban – melyek gyakran 8-10 személynek is szállást biztosítanak – nincs bevezetve se a víz, se az áram. Míg vizet a szemétlerakótól hordhatnak maguknak, addig az áramot egy helyi vállalkozótól csatlakoztathatják lakásaikba, jellemzően nagyon nagy pénzösszegért.

„Ami a táplálkozást illeti, a családok többsége befizet havonta a szociális kantinnak egy bizonyos összeget, mely a családtagok száma alapján variálódik, így hetente részesülnek egy élelmiszercsomagban, ami természetesen nem elegendő hét napra. Sokan a koldulást választják kiegészítő alternatívaként, vagy a város nagyobb negyedeinek a szemeteseiben keresgélnek ehető vagy akár hordható dolgokat. A gyerekek általában olyan éhesen érkeznek a programra, hogy egy hároméves négy szelet kenyeret is képes egyből megenni, viszont ügyelünk arra, hogy kiegyensúlyozott táplálkozásban részesüljenek legalább addig, amíg nálunk vannak. Az sem egyszer fordult elő, hogy a gyerekek mezítláb érkeztek a kisbuszhoz, amivel a városba szállítottuk őket a Nappali Foglalkoztató Központba, hiába adtunk nekik előző nap új cipőcskéket. Télen a szülőknek nincs mivel fűteniük, így a szeméttelepről összegyűjtött hulladék mellett sokszor a gyerekek ruhái, cipői is tűzre kerülnek” – meséli Lujza a mindennapokról. 

Nehéz elképzelni, miben segíthet egy átlagember ilyen helyzetben. A legtöbb lakónak nincsenek vagy hiányosak a hivatalos papírjai, még állami szociális ellátásban sem részesülnek. Teljesen elszigetelve élnek a világtól, legtöbbjük írástudatlan, lehetőségeik a végletekig korlátoltak. De akármilyen közhelynek is számít, ők is emberek, és sok kis segítséggel talán jobb élet várhat rájuk.

Persze Pataréten segédkezni nagyon-nagyon megterhelő lelkileg. Lujza is mindennap a nyomornak egyre szembetűnőbb jeleivel találkozott. „Nagyon nehéz volt szembesülni a tehetetlenséggel, hogy nem segíthetek többet ezeknek a családoknak. Munkám legelső pár hónapjában folyamatosan leverten mentem haza, mígnem megtanultam észrevenni az apró sikereket, a kicsi változásokat. Pozitív előmenetel már az is, ha az egyik gyerek megtanul egyedül fürdeni a program során, annak ellenére, hogy otthon nincs vize, vagy ha figyelmeztetés nélkül használja a köszönöm és a szépen szavakat úgy, hogy otthoni környezetben ezt majdnem egyáltalán nem hallja a szüleitől. Megtanultam időt adni a fejlődésnek, illetve gondosan elültetni a tudást a gyerekek lelkében, és várni hónapokat, egy félévet is akár, amíg az kicsírázik. Bár a gyerekek minden reggel annyira mocskosan és kócosan érkeztek a programra, mintha előtte való nap nem fürdettük volna meg őket, a készségeikben – főleg a finommotorikájukban – igenis szemmellátható fejlődés mutatkozott, így ezekre az előmenetelekre támaszkodtam, és nem hagytam elhalni magamban a reményt, hogy

a szemét közepén lakó, a szemétdombokon játszó gyerekek számára is biztosítható a normális gyerekkor.”

Lujza kifejezetten az óvodás korosztállyal dolgozott délelőtt, délután pedig a kisiskolásoknak segített a házi feladatok megoldásában, kézműves és irodalmi foglalkozásokat tartott. „Igyekeztünk önállóságra nevelni a családokat, illetve folyamatosan informálni őket jogaikról és kötelességeikről is. Nemcsak a gyerekek részesültek havonta tanácsadásban, hanem a szülők is: különböző kiselőadásokat tartottunk nekik a gyereknevelési szokásokról, az egészséges táplálkozásról; az utóbbi keretén belül a diverzifikáltabb táplálkozási szokásokra próbáltuk őket tanítani.

Ami az egészségügyi ellátást illeti, ha valaki beteg, kihívják a mentőt, a mentősök pedig felírják nekik a receptet. Ugyancsak a mi támogatásunkkal íratták be a gyerekeket is családorvoshoz, de a legtöbb család esetében csak a gyerekek vannak beíratva, a szülők nem, így számukra marad a mentős megoldás.

Pataréten való munka kiindulópontja azonban az alapszükségletek kielégítése: egy gyerek nem tud tanulni, készségeit fejleszteni, ha éhes, és nem fürdik napokig. Ezért

a napi óvodai tevékenység első programpontja a fürdés, melyet követően a gyerekek tiszta ruhát kapnak, megreggeliznek,

aztán szocio-edukatív, készségfejlesztő tevékenységeket tartunk, mint az interaktív meseolvasás, festés, kézműveskedés. Így megtanulták az alapvető illemszabályokat és a tiszteletteljes kommunikációt, illetve sportoltak, táncoltak, énekeltek. Mindenképp próbáltam beépíteni a gyerekek kulturális hátterét a tevékenységekbe, semmiképp sem akartam eltöröltetni velük a roma identitásukat. A mesemondásba sokszor szőttem elemeket a roma kultúrából, illetve előfordult, hogy a mozgásos játéktáncok után cigányzenékre is táncoltunk, amit a gyerekek kifejezetten élveztek.” 

Patarétről nehéz beszélni. Nehéz már elképzelni is azoknak az embereknek a sorsát, akiket ide sodort az élet. Rengeteg a gyerek, aki nyomorban születtek, és kevés esélyük van ahhoz, hogy egyszer normális életet élhessenek.

A gyulafehérvári lány másfél évig segédkezett itt. Ez idő alatt egy családnak sikerült kiemelkedni az ottani körülményekből, és más településre költöznie, egy kevésbé toxikus környezetbe. Ezt a családot támogatni kellett, míg elhelyezkedett. „Reméljük, hogy minél többen fogják a példájukat követni. Addig is, míg ez megtörténik, remélem, sokan felismerik, hogy az itt élőket nem tolerálni kell, vagy éppen eltűrni őket – inkább emberként kellene rájuk tekinteni.”