Kivasalni az anyai lélekből a félelmeket, jó lenne, de nagyon

Évek óta nem vasalok. Nem a született restség miatt, hanem mert világ életemben sajnáltam a vasalásra fordított villamosenergiát. Egyszerűen feleslegesnek éreztem ezért fizetni, erre időt, pénzt, energiát áldozni. Akárhol is dolgoztam, mindig sikerült kibújnom az irodai kisszoknya-vasalt blúz elvárás alól, csinos voltam úgy is, hogy nem viseltem vasalt galléros csodákat. Volt néhány trükkös szabású rugalmas pamutblúzom, ami pont megfelelt a mindenkori elvárásnak, az ágyneműhuzataimat pedig pamut helyett flanelra vagy kreppelt anyagra cseréltem – ezt csak azért mondom, mert nem hiszem, hogy a vasalásmentes élet igénytelenséget vont maga után. Egyszerűen

minden helyzetre kerestem egy olyan megoldást, hogy ne hiányozzon a vasaló. 

Ma azonban vissza nem utasítható kérés érkezett hozzám, ami okán a héten vasalnom kell. Pár nap múlva kisbaba érkezik a családba, az ötödik unoka, és mivel az anyuka már hetek óta kórházban van, nem volt módja a tisztára mosott textilpelenkákat élére vasalni. Márpedig amondó vagyok, hogy lehetek én akármilyen lezser, „engedjük el”-háziasszony, nagymamaként, újszülött baba közelébe csak vasalt textilt engedek még én is. 

Kis túlzással tehát harminc év kihagyása után – utoljára akkor vasaltam nagyüzemben, mikor újdonsült anyuka voltam – vasalót ragadok. De jó is van ebben, például az, hogy van időm elmerengeni, milyen is volt az az idő, amikor nekem született az első babám. Eszembe jut az összes félelmem, amit nem lehet vasalóval se kiirtani a lélekből. Azon gondolkodom, miért nem lehet a szorongást, mint valami csírát, forró gőzzel eltüntetni, meg hogy bár el lehetne, mert akkor kevesebb könnyet ejtenének a friss anyukák.

Vasalok, simul a ruha, és közben szinte újra érzem, mennyire féltem az első szülésem előtt. Féltem attól, hogy vajon milyen anyuka leszek, és mivel nem volt előttem semmilyen minta, nem is tudtam, milyennek kellene lennem. Nem volt a közelemben a legfontosabb etalon, a saját anyám, aki megnyugtatott volna. Volt helyette sok más asszony: az egyik ezt mondta, a másik meg mást, jött mindenki a saját példájával, és szólta le a másét. Pont arra volt jó velük beszélnem, hogy egyre inkább összezavarodjak, s egyre jobban féljek.  Azokban a hetekben ráncot húzott homlokomra a zavar meg az aggodalom. Az első anyai ráncokat, pedig

csak 18 éves voltam – de a lélek és test így működik, nem válogat, azonnal reagál.

Emlékszem, akkoriban teljes zűrzavar volt bennem néha, máskor meg angyali nyugalom szállt meg. És azt hiszem, az az angyali nyugalom minden anyuka életébe megérkezik (és később olykor el is illan), amikor az édesanya önmagára talál. Amikor megérzi, hogy írhatnak bármit a könyvek, tanácsolhat bármit a védőnő vagy a szomszéd, és gyakorlatilag mondhat bárki, amit akar, egy gyereket az anyja ismer a legjobban, s ő tud neki megadni mindent, amit kell. Az ebben való hitem talán pont azért jött ez el hamar, mert nem volt kit követnem: muszáj volt magamra találnom, hogy a napokban valamiféle rendszer legyen. Nem tudtam átvenni másét, hát megteremtettem a magam rendjét – és az olyan lett, amilyen én vagyok. Hamar megtapasztaltam, hogy ha szeretek és figyelemmel gondozom a kicsit, ha reagálok a jelzéseire, akkor nagy bajt nem tudok csinálni. 

Vitt előre a lendület meg a szükség, más nem tudta helyettem megoldani azt, amit nekem kellett. Ez pedig sakk-matt helyzetet teremtett. Amikor a gyerek sír, jelez, hiányt él át, akar, akkor az anyának menni kell, nincs is idő szorongásokat elemezni. Nálunk elég gyorsan jött a második gyerek, alig 16 hónap van az első két fiam között. Mire 22 éves lettem, már három fiam volt, akik adtak annyi feladatot, hogy

eszembe se jutott, mitől pánikoltam annyira az első születése előtt, meg az első egy-két hétben.

Simítom a ruhákat, nyomom a vasalót, és arra gondolok, hogy szeretném ezt a tudást minden anyának, főleg a saját, lassan gyermekét dajkáló lányomnak átadni. Megnyugtatni, hogy amikor a gyerek jelez, egyszerűen tudni fogja, mit lépjen. Elmondani neki, hogy gyereket nevelni olyan, mint egy gyorsan megtanulható videójátékot játszani: vannak benne rossz lépések, de van lehetőség újraindítani a pályát vagy módosítani az irányon. Extra bónusz, hogy fülsértő gépzene helyett a saját babája sírása, gügyögése kíséri a játékot.

És végső soron gyönyörű, jó móka az egész. Akkor is, ha az első pár hónapban egy kicsit azért sírni, kicsit vasalni is kell.