„A jó gombócnak lelke van” – Egy szilvás, gömb alakú híd, ami generációkat köt össze

Gyerekkoromban hatalmas szemekkel figyeltem, amikor a nevelőanyám vagy a rokonság más tagja gombócot készített, és már hét elején lehetett tudni, melyik nap lesz majd a kedvencünk ebédre, mert előre szóltak, de egy idő után magunktól is tudtuk. Mert ahogy a bableves pénteki eledel volt nálunk, a gombócnap pedig egészen biztosan szombatra esett. Számoltuk a napokat, úgy vártuk a gombócebédet, mint egy ünnepet.

A nevelés része is volt a fogás, mert hétfőtől szombatig sokszor elhangzott, hogy: „azanyátokúristenitfogokénmajdgombóccalkínlódnihailyenrosszakvagytok!!!” Az ilyen fenyegetés aztán hatott, nem akartunk lemaradni a gombócról.

Tavasszal, nyár elején került gyakrabban gombóc a családi asztalra – akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy azért volt ez, mert az öreg krumpliból lehet a legjobb gombóctésztát készíteni, annak olyan magas a keményítőtartalma, hogy szinte magától összeáll. Ahhoz nem kell sok liszt, és az igazán jó háziasszonyok tojást se adnak a tésztához.

Az öreg krumpli garantálja a gombóc minőségét: nem lesz az se kemény, se túl puha, pont olyan lesz, amilyennek lennie kell. Felséges. Tökéletes.

Bár mi, gyerekek ősszel is imádtuk, amikor már verítéktől és szitokszavaktól volt vaskosabb a gombóc, amikor több lisztet nyelt el a krumpli, és szégyenszemre még tojást is ütött a nevelőanyám a gombóctésztába – kínjában – hogy szét ne főjön, ha már a fél napja a főzésre ment. Mert bizony a jó gombóchoz idő kell. Az nem egy instant kaja, nem lehet fél óra alatt összedobni, odacsapni egy pillanat alatt…hacsak elő nem kapja valaki a fagyasztott gombócot a mélyhűtőből, mert az skandalum, és jó háziasszony olyat nem csinál (néha azért igen). De akkoriban erre nem volt példa. Minimum a szombat délelőtt (a szintén szombati nagymosás mellett) a gombóckészítéssel ment el.

Akkor is, és szerintem ma is, a jó gombóchoz idő kell.

Mert a jó gombócnak lelke van,

ahogy azt Sztevanovity Dusán is megírta a Padlás című musicalben.

Én persze már gyerekként tudtam ezt: a gombócnak tényleg lelke van, és az nem más, mint a töltelék. Mert a töltelék dönti el igazán, hogy jó-e a gombóc vagy sem. Ha kevés vagy savanyú, netalán ízetlen a töltelék, akkor hiába büszke a háziasszony a gombóc tésztájára, feledhető lesz az eredmény, főleg, ha a cukrot is sajnálja a tetejéről. A töltelék dönt el mindent, higgyetek nekem.

Ősszel aztán azért nem bántuk a több figyelmet és liszttől keményebb gombócokat, mert arra az időre érett be a szilva és a világ legjobb gombóca egyértelműen a szilvás gombóc. Rengeteg édesre érett, mennyei szilvával, fahéjjal, sok cukorral, pirított zsemlemorzsába forgatva.

Gyerekkoromban egy kicsit mindig keveselltem a pirított zsemlemorzsa mennyiségét, ezért, amikor friss háziasszonyként már magam készítettem a gombócot a családnak, akkor tripla mennyiséget pirítottam. Nem csak magamnak, mert ették a gyerekek is kanálszám, főleg, ha kis lekvárt csurgattam rá vagy a szilva megmaradt fahéjas levével kavartam, esetleg porcukorral hintettem vastagon. A sok gyerek mellett hamar rájöttem, hogy a pirított prézliágyra fektetett, prézlibe forgatott – hazai nevén: bundázott – gombócnál, sok munka ide vagy oda, aligha készíthetek jobb fogást a családnak; mert ezt biztosan megeszik. Arra is hamar ráébredtem, hogy

gombócból egyszerűen nem lehet sokat főzni.

Bár még kezdő háziasszonyként, szégyenszemre, néha-néha más fogásból maradt felesleg, esetleg ránk romlott valami, de a gombóccal nem jártam így sosem. Az nem volt soha sok, inkább csak kevés. Mert szombaton főzött gombóc ide vagy oda, hétfőn, iskolából hazatérve, reménykedő hangon kérdezték a gyerekek: „Anya, ugye maradt még?”

Régen főztem gombócot, nem nagyon fér bele az időmbe a fél napos főzés, a gyerekek is felnőttek, de érik a szilva, szezon van. Talán ideje újra gombócot gömbölyítenem, az se baj, ha az új krumpli több lisztet nyel el. Majd sok töltelékkel, igaz szeretettel tálalom, ahogy régen.

(A nyitókép illusztráció. Forrás: Fortepan/G K)

Ajánljuk még: