Nagyijógázom, de igazán nagyiszárnyak növesztésén gondolkodom

Az utóbbi pár évben nem hagytam el magam. Igazából többet mozogtam az elmúlt öt évben, mint előtte az összes többiben. Mégis érzem, hogy telnek az évek, hol ez jön elő, hol meg az. Műtötték az ujjamat, gerincsérvem is kiújult. Nyúz a csúz – ahogy mondták régen, én meg sziszegek.

Nem igaz ám, nincs csúzom, bár az tény, hogy nehezebben indul a reggel, és kell az olajozás, ezért fél órával korábban kelek, és irány a nagyszoba. Polifoam a padlóra, és kezdődik a reggeli móka. Én úgy hívom csak a reggeli olajozást, hogy nagyijóga.

Miért? Mert kifejezetten olyan testtájakra edzek, ami ahhoz kell, hogy meg tudjam tartani a kicsiket. Az egyik után szaladni kell, a másikat hintáztatni, a harmadik egész nap karban lenne, a negyedik meg kúszik-mászik meg tipeg. Leszakadna a derekam, ha reggelente nem nyújtanék, nem hajolgatnék, nem görbíteném a hátam, mint egy macska. Ha nem súlyzóznék,

ha nem ugrálnék, mint egy .. mint egy nagyi-mami, aki mindenáron szeretné megőrizni erejét, frissességét és ruganyosságát.

Guggolok is. Minden reggel kétszer 25 guggolással indul a nap, és ettől forrnak a combizmaim, csak úgy sisteregnek. Pedig pár éve úgy éreztem, nekem annyi, a guggolást akár el is felejthetem. Ötöt se tudtam egyhuzamra megoldani. Akkor azt hittem, amíg fel tudok mászni a motorra, addig felmászok, a nyeregben már nincs dolog. Ott az egyensúlyt megőrizni se nagy kunszt. Ellenben a padlóval, ahol mérlegállást gyakorlok percekig, mert kell az egyensúly és kész. Néha feldőlök, mint a ruhaszárító állvány egy slendrián teregetés után.

Szerencsére tök egyedül vagyok reggelente, ha mégse lennék az, akkor meg behúzom a nagyszoba ajtaját, ne lássa senki, ahogy megküzdök önmagammal a megfelelő erőnlétért. Ahogy küszködök, ahogy feszítek, ahogy homorítok, ahogy izzadok, ahogy keresem az egyensúlyt, ahogy lihegve elterülök. Ahogy emelgetem a kézisúlyzókat és közben magam bámulom a tükörben, vajon tényleg jól csinálom-e a gyakorlatot. Mert ha nem, lehet, megint úgy meghúzom a könyököm, mint a múltkor, hetekig tart majd, mire újra edzhetek.

A fene se gondolta volna tíz éve, hogy ez lesz majd a program. Azt hittem, majd gurulok, mint egy nagy görögdinnye egyik szobából a másikba.

Jó úton jártam ám ahhoz. Elég csokit ettem és eleget ültem egyhelyben, a gurulólabda-póz közel került hozzám. Most, így sokszoros nagymamaként azonban a labda más értelemben került közel. Valaki ledobja, én meg vegyem fel. Egy nap ezerszer. Ez is jó kis jógagyakorlat. Minden nagyszülőnek ajánlom. Meg azt is, hogy a szőnyegen térdepelve tologassa oda-vissza minimum egy órán át a leghangosabb autót és miközben az veszettül berreg (baromi jó légzőgyakorlat) egy kézzel tartsa meg az ölbe kívánkozó gyereket is. Azt, amelyik egyszerre akar ölben is lenni meg az autót is tologatni. Így aztán, ebben a félig lebegő pózban maradjunk irgalmatlanul sokáig! Ez a nagyiféle kitartás póz, ami ha nem gyakorlunk erre eleget, olyan derékfájdalmat hoz, hogy két hétig nyomhatjuk a kemény fapadlót.

Szóval mozogni kell – sokat. Meg nyújtani kell – még többet. Ki kell tapasztalni, ahány unoka, annyiféle módon, hogy személyre szabva mi az, ami segít a felkészülésben. Mert aki azt hiszi, elég az erőnlét a babakocsi tologatáshoz, az csalódni fog. A legtöbb babakocsiból kikívánkozik a gyerek, és aztán lehet szépen egy kézzel tartani, cipelni a gyereket, a másik kézzel meg hazaimbolyogtatni a kocsit, ami rendszerint minden repedésben elakad.

Mostanában az Ariel jógával szemezek, de hiába a nagyikor: igazán a rúdtánc tetszett meg.

Erősen kacérkodom a gondolattal, hogy veszek néhány órát. Elég erős izmokat garantál, azt olvasom mindenhol, meg tetszik, hogy fejjel lefelé is meg tudnám tartani magam. Higgyétek el, szükség lehet rá, főleg amikor a lépcsőn szaladó gyerek után vetem magam. Olyankor jól jönne valami plusz tudás, és néha persze az jönne jól, ha hirtelen szárnyaim nőnének, hogy tényleg megóvhassam a kicsiket.

Egyelőre marad a nagyijóga, hogy még sokáig futhassak utánuk.