Mikor születik a nagymama? Nagyivá válás középkorúként

Néha talán kicsit sok vagyok, néha meg túl kevés, szoktam ezt a panaszt kapni olykor. Aktív, még sokat dolgozó nőként bárhogy igyekszem, nem mindig passzol rám a nagymamakötény. Vagy ha a szerep tökéletesen illik is rám, kevés az az idő, amit velük tölthetek. Kevesebb annál, amennyit szívem szerint adnék.

Higgyétek el, ez legalább akkora dilemma, mint amikor anyaként folyton lavírozni kellett a munka, a gyereknevelés meg a háztartás között. Akkor se a karrier építése vitt munkába, sokkal inkább a megélhetés kényszere. Ma sem azért dolgozom, hogy bebizonyítsam, én vagyok a legjobb mesemondó ezen a világon. Hiszen ha az unokáimnak nem tudok eleget mesélni, a másnak adott mese mennyit ér? Ez tényleg gond nálam, és szentül hiszem, hogy más is járhat ugyanebben a cipőben. Vagy éppen másikban.

Nem is olyan régen találkoztam egy régi kollégámmal, aki túl az ötvenen lett nagymama. Ha van olyan egyáltalán, hogy tökéletes életkor a nagymamaságra, akkor talán ez lehet. Bár jobb, ha óvatosan bánok azzal, hogy nagy kijelentéseket tegyek, például milyen korban mit illik és mit nem, ahogy az életkorhoz passzoló szerepeket se szívesen kategorizálom. Mindenesetre szerintem – fogalmazzunk így – szép kor az ötven akár az első unokához is.

Ő azonban korántsem éli meg így a nagymamaságot. Kicsit kétségbe van esve, mert olyan furcsa számára, hogy nagymama lett. Azt mondja, eddig úgy érezte, hogy még fiatal, de ettől, hogy nagymamaként kell gondolni magára, hirtelen éveket öregedett. Pedig tündéri, olyan édes a pici. Kisfiú. Mondjuk ő inkább kislánynak örült volna jobban. Főleg első unokaként. De ha fiú, akkor fiú. Ő szereti azt a babát. Bár inkább az apjára (a vőre) meg annak a családjára hasonlít jobban. Olyan a szája pont, mint a másik nagymamának. De tényleg cuki.

Most volt náluk éppen: a lánya fürdette a babát, ő meg vitt enni, kicsit összepakolt, de nem találta a helyét abban a lakásban. Nemrég költöztek oda, olyan puccos minden... Számára még idegen. Idegen a ház, idegen a vő, idegen a helyzet. És igen, ne botránkozzak meg rajta, de idegen a helyzet is. Ő még nem szeretett volna nagymama lenni. Öt éve vált el a lánya apjától, pont benne van egy friss kapcsolatban. Azt hitte, lesz idő arra, hogy megszilárduljon az a kapcsolat. Már reménykedett benne, hogy nem marad egyedül,

de most így mi lesz.

A lánya folyton hívja, hogy menjen, és igen, tudja, hogy elkél a segítség. Annak idején őt se hagyták magára. Tudja milyen az, ha van valaki, aki az első pár hétben meleg levest tesz az asztalra, amit csak be kell kanalazni. Tudja, hogy most már nagymama. Elvárásokkal vannak felé a fiatalok, aminek ő szívesen meg is felelne. De nem most. Nem ilyen váratlanul. Nem ilyen éppen csak bontakozó, törékeny párkapcsolat mellett.

A párja igazán rendes, de kicsit fiatalabb, mint ő. És biztos csak viccnek szánja, amikor lenagyizza, de neki nem esik jól. Hogy eddig Szerelmem meg Csillagom volt, most meg „na gyere ide, nagyikám”-má vált a megszólítás.

Azt mondja egyszerre boldog, mert tényleg öröm az unoka, nem tehet az semmiről, és aranybogár... De közben szomorúság is bujkál benne, mert a nagymama az öreg, nem? Ezért közben fél is attól, hogy a friss kapcsolat nem bírja majd ki ezt az új változást. Mert van ez a nagymamaszerep, ami egyszerre jó és boldogító, de azért sok mindent más megvilágításba helyez.

Tőlem kérdezi, hogy én ezt hogy csináltam. Nincs jó válaszom. Mert nem csináltam jól én sem, biztosan sokat hibáztam. Bennem is voltak kérdések, meg félelmek, és értek pofonok is. Nekem se volt egyértelmű 39 évesen magamra öltenem a nagymama jelmezt. De az unokával való minden találkozás, minden ölelés, minden kis puszi nagymamává öltöztetett. Én miatta, miattuk boldogan húzom magamra ezt a jelmezt, ezt a szerepet. „Nagyizzon” le akárki.

Tovább olvasnál? Tudd meg, meddig terjed a nagyibank, hogyan dotáld helyesen az unokát!