Az alfahím, a kompenzáló, a tutyimutyi és a nagybetűs Nő – avagy főnöktípusok az életemből

Aktív

Az alfahím, a kompenzáló, a tutyimutyi és a nagybetűs Nő – avagy főnöktípusok az életemből

A munkahelyi légkört nagyban meghatározza a főnök személyisége. Az alsó és felső vezetők természete és tudása befolyásolhatja a hangulatunkat, a munkához való hozzáállásunkat. Többféle főnöktípussal találkoztam az eddigi életemben: volt, aki miatt inkább munkahelyet váltottam, de volt olyan is, akivel egyszerűen szerettem dolgozni.

Jellemzően férfi főnökeim voltak eddig. A közvetlen főnökeim között ugyan előfordultak nők, de a „fő” főnök a legtöbb esetben férfi volt. Személyiségemből adódóan nem zavar, ha megmondják, mit csináljak. És az is igaz, hogy a főnökeimmel mindig megtartom azt a bizonyos néhány lépés távolságot, még ha valóban jó kapcsolatban vagyunk is – valahogy sosem sikerül kikapcsolni az agyamban azt a tényt, hogy a munkahelyi hierarchiában máshol helyezkedünk el. Voltak olyan kollégáim, akiknek ez látszólag sikerült. Sztorizgattak, haverkodtak. Távolról nézve azonban sosem tűntek ezek a beszélgetések teljes mértékben őszintének – akár az egyik oldalról, akár mindkettőről.

Sokféle férfi főnök van, nekem is többféle jutott. Ott volt például az alfahím, aki nemcsak a munkahelyén, de az élete többi területén is vezetett. És ez tökéletesen látszódott rajta: főleg a magabiztosság, amivel a nap minden percében létezett. Kétség nem fért hozzá, hogy ez nem egy felvett vagy megjátszott szerep. Hatalom és siker lengte körül még akkor is, ha valami nem, vagy nem úgy jött össze neki, mint ahogy szerette volna.

Kiállt a kollégáiért, megvédett mindenkit, ha arra volt szükség. És ugyanilyen határozottan büntetett.

Aztán ott volt az, aki kompenzált. Mert alacsony volt és kissé köpcös. Harsánysággal, rosszindulattal és pökhendiséggel ellensúlyozta a komplexusait. Biztos voltam benne, hogy a termete csak az egyik oka a számomra kibírhatatlan viselkedésének. Egy évet sem adtam neki, inkább továbbálltam.

De találkoztam a kompenzálás más formájával is: egy vezetőségi személycsere alkalmával olyasvalaki kezdett irányítani, akit a kora és tapasztalata (illetve annak hiánya) állított nehézségek elé. Küzdött a tekintélyért, de szerintem sosem vált hiteles vezetővé azon a munkahelyen. Másképp volt hiteltelen egy másik főnököm: ő azt a bizonyos „tutyimutyi-fajtát” képviselte. Mindketten inkább a „semmilyen” kategóriába tartoztak, mintha véletlen kerültek volna pozícióba.

Mindig azt hallottam, hogy a női főnök a legrosszabb. Főleg, ha nőként dolgozunk női vezető alatt. Merthogy ők is kompenzálnak. Meg ugye nőként kell bizonyítaniuk egy többnyire férfiak által irányított világban. Aztán én is megtapasztaltam, milyen női főnöknek dolgozni, és bár nőknél is vannak alfák, kompenzálók, hiteltelenek és mindenfélék, tisztán látszott: minden mellett ezeknek a nőknek egy extrával is meg kell küzdeniük, bármelyik típusba is tartoznak. Nőként kerültek a főnöki székbe, nőként (is) kellett bizonyítaniuk.

Alkalmazottként egy alapvető különbségekre lettem figyelmes a férfi és női főnökök között: a nők sokkal jobban figyeltek a kollégák magánéletére. A lélekre. Talán ez az oka, hogy

az eddigi legkedvesebb közvetlen főnököm egy nő volt.

Nyilván a személyiségéből is fakadt az a könnyedség, amivel irányított bennünket. Kiosztotta a feladatokat és behajtotta azokat, volt határidő, számonkérés és visszautasítás is. De mindezt olyan őszinte kedvességgel és szeretettel tette, mintha a fogadott gyerekei lennénk. Meghallgatott és megértett bennünket, mindig tudta, hogy kivel, mi történik és hogy ki hogy van. Tudtam, hogy ha túlórázom, vagy extra feladatot vállalok, arra emlékezni fog. És emlékezett is. Nem volt tökéletes, de ez nem is számított, mert így is annak tűnt a korábbi tapasztalatok fényében.

 

Később egy másik női főnöktől megtudtam: míg egy férfi vezetőnél nem várják el, egy női vezetőnél nagyon is fontos, hogy ha megismerte a beosztottai problémáját, akkor arra emlékezzen és visszakérdezzen. Szerinte a férfiak esetében nem baj, ha az aktuális kérdés (munkaidő-kedvezmény, rendkívüli szabadság, fizetési előleg) lerendezése után a téma le is van zárva, és soha nem kerül említésre, de egy női vezetőnek emlékezni kell mindenre – arra, hogy mit hozzon még fel, és arra is, hogy mi az, amit jobb, ha nem említ. Mert más szabályok vonatkoznak a női vezetőkre mint a férfiakra.

A vezető beosztásban lévő nők helyzete még mindig nehezebb a férfiakénál. Egész egyszerűen azért, mert más elvárások érvényesek feléjük, mint a férfiak felé, ugyanakkor a férfiak között (is) boldogulniuk kell. A leghétköznapibb helyzetek sorában érzékelhető, hogy másképp bánnak egy nővel, erre pedig ezeknek a nőknek muszáj valahogy reagálni ott és akkor. 

 Ott van például a kézfogás: 

a férfiak megérkeznek, egymással „lekezelnek”, a női (felső) vezető azonban gyakran kimarad. Olykor még köszönni is elfelejtenek neki zavarukban.

A megbeszélés szünetében vagy a végén pedig (mint minden férfi társaságban) munkahelyi környezetben is előkerülnek a könnyedebb témák: a sport, a nők, a szórakozás. A tapasztalatok szerint ilyenkor vagy „fiúsítják” a jelenlévő nőket is (úgyis megszokták), vagy a nők észrevétlenül visszavonulnak, például kimennek kávézni, ezzel hagyva, hogy a férfiak kibeszéljék magukat.

És van még egy nagyon fontos dolog, amit egy női vezető nem engedhet meg magának semmilyen körülmények között. Nem jöhet ki a sodrából. Egy férfi dühkitörése elfogadható (és félelmetes), a nőknél ez minden esetben (egy egyszerű) hiszti. Vagyis a női vezető soha ne jöjjön ki a sodrából – ha azt más is látja.

Ajánljuk még:

„ÁTHAJTATTAM EGY TÍZTONNÁS TRAKTORT A LELKEMEN” – TANULJUNK MEG SEGÍTSÉGET KÉRNI!
ÉLMÉNYBŐL CSOKOLÁDÉT: RIPORTUNK A SOPRONI HARRER CUKRÁSZDA TITKAIRÓL
PUSZTÍTÁSTÓL AZ ÉLETIG: VÁLTOZÁSOM SZIMBÓLUMAI, A KERTI DIÓFÁK

5 reggeli trükk, ami megalapoz egy jó napot – Teszteltük a tuti tippeket
Egy ideje már foglalkoztat a kérdés, hogyan hozhatnám ki a legtöbbet a reggelekből. Mindig is zavart a tudat, hogy a reggelem minőségén állt vagy bukott az egész nap, de legfőképp az, hogy ennek ellenére rezzenéstelen arccal űztem sportot hosszú éveken át a „rohanjunk!”, „már csak két percem van!”, „hol van az a nyamvadt kulcs?!”, „majd reggelizünk útközben!” típusú stresszes napindításokból. Azt hiszem, lélekben is meg kellett érnem arra, hogy reggeleimbe végre tudatos énidőt, regenerálódást csempésszek.