A legbelső hang azt mondja, lehetne még jobban csinálni – Tanulni meddig ér?

Olyan választ akartam adni a fenti kérdésre, ami helytálló, nincs benne agresszió, de annál több bölcsesség és még több olyan hiteles információ, ami megvilágosíthatná a kérdező előtt, hogy a tanulás (felnőtt korban pláne) a legtöbb esetben nem öncélú, nem puszta adathalmozás. Minden befogadott gondolatnak helye van, és nemcsak engem, de környezetemet is gazdagíthatja a megszerzett tudás. Vagy éppen ők lesznek azok, akik élvezhetik a tanulás hasznát, mint a legutóbb, amikor indiai fejmasszázst tanultam – akárhogy is nézem, szeretteim profitálnak belőle igazán.

De nem válaszoltam semmit sebtében, helyette elmesélem, hogy a fiaim dédmamája élete utolsó éveiben se szégyellt új dolgokat tanulni. Bár a gyerekeim szerint meg se közelítem azt a gasztrotudást, amivel ő rendelkezett (mert „anya, bocs, de Dédó bablevesének nincs párja”), igazából a rakott karfiol elkészítésének módját, tőlem tanulta el, ahogy a túrótorta receptjét is. De nem csak a konyhában volt nyitott a tanulásra, mert ugyan az utolsó években nagyon megromlott a látása, azért bújta az újságokat, és mindig volt valami új dolog, ami felkeltette a figyelmét. Sokat olvasott, verseket is, és nyolcvan fölött is bevésett egy-két strófát, vagy egy új rövid mesét, amivel aztán a gyerekeknek kedveskedett.

Az ex-anyósomban bőven ötven felett buzgott fel a kíváncsiság a természetgyógyászat iránt, és ugyan nem járt „hivatalos” tanfolyamra, de autodidakta módon sokat fejlődött. Szemlátomást élvezte, ahogy tágult látóköre, és ezzel párhuzamban erősödött magabiztossága. Körömvirágkrémje és a tőle származó propolisztinktúra ma is a házi patikám része.

A rokonságban van olyan családtag, aki hatvan felett döntött úgy, hogy profi cukrász lesz. Lelkiismeretesen végigjárta az esti iskolát, és még az se szegte lendületét, hogy az utolsó évet a Covid miatt javarészt online kellett végigtolnia. Dicsérettel végzett, és tényleg büszke lehet a vizsgamunkájára, egy csodatortára, amit szívből remélünk, a család örömére is megsüt majd. Ebben én egészen biztos vagyok egyébként, mert önmaga fejlődésének öröme mellett a család miatt bővítette, fejlesztette tudását – és ez nagy húzóerő, és talán még nagyobb érték.

A nővérem ötven és hatvan közt érezte úgy, itt az ideje frissíteni meglévő tudását és lépni egy szintet. Szociális szakemberként dolgozik, sérült emberek között; biztos vagyok abban, hogy amit tud, tökéletesen elegendő, mégis megvan benne az a belső késztetés, az a kis hangocska, ami

legbelül újra meg újra megszólal, hogy lehet ezt még jobban csinálni.

Több negyvenhez közeli barátom jelenleg is tanul, van aki a szakmájában erősödik, de van olyan közöttük, aki éppen nagy kanyarra készül, egy teljesen új területre. Egy fél életét médiában dolgozó barátom például profi pék lett, és szerintem ő süti a legfinomabb kakaós csigát a világon. Ötven bőven elmúlt már, amikor szó szerint a két kezébe vette a sorsát és nem érezte se cikinek, se soknak azt, hogy egyrészt újra tanulásra adta a fejét, se azt, hogy a szellemi munkát kétkezi munkára cserélte. Sőt.

Tudom, hogy sokan vagyunk ugyanígy. Az új tudásra szomjasak, a nyughatatlanok, akiknek mindig van hova fejlődnünk, új célokat tűzünk ki, akiknek épp azzal teljesül be egy álmuk, hogy újra iskolapadba ülhetünk, esetleg meghódíthatunk egy teljesen új területet.

Szerintem tanulni mindig, minden életkorban ér, sőt ajánlott.

Szerintem nem akkor öregszünk meg, amikor egy bizonyos életkort elérünk, hanem amikor azt hisszük magunkról, már nem sajátíthatunk el semmi új dolgot, nem tanulhatunk másoktól. Akkor kezdődik az öregség, amikor elfogy a kíváncsiság belőlünk, amikor megtorpan a lendület, amikor becsukjuk a fülünket, a szemünket. Amikor letesszük a könyveket, és nem érzünk magunkban már elég erőt ahhoz, hogy újra kinyissuk. A szívem mélyén azt remélem, nálam ez az idő sose jön el.

Nyitókép: Clay Banks / Unsplash