Kenus és kajakos nemzet vagyunk, nem vitás. A világbajnokságokon és olimpiai játékokon rendre előkelő helyen végeznek fiaink és lányaink, én pedig ilyenkor nagy lelkesedéssel szurkolok nekik a tévé képernyője előtt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy egyszer én is vízre szállok – ha nem is a verseny, csak az élmény kedvéért –, csak legyintettem volna. Az a kép élt ugyanis a fejemben, hogy az evezés egy roppant melós dolog, és kellő erőnlét híján neki se vágjon senki. Nos ez téves feltételezés volt részemről.
Életem első kenutúráján idén nyáron vettem részt. Tartottam tőle, hogy nulla tapasztalattal egyáltalán tetszeni fog-e a dolog, és talán az első pár méter után visszavonulót fújok. A félelmem az első pár evezőcsapás után szerencsére azonnal tovaszállt. Ugyanis a vadvízi evezést nem úgy kell elképzelni, ahogy a tévében látjuk, nem megfeszített tempóban haladunk előre szünet nélkül. Vagy legalábbis nem feltétlenül.
Egy olyan lazább úton, mint amin én is részt vettem, a kenu kialakításától függően 3-5 ember ül egy csónakban, akik szép lassan és komótosan eveznek a vízen, miközben rácsodálkoznak a természet szépségeire. Maga az evezés pedig egyáltalán nem megerőltető, úgyhogy barátokkal vagy gyerekekkel is tökéletes hétvégi program lehet. Nem kell semmi más hozzá, csak egy csipetnyi kíváncsiság, kalandvágy, na meg fürdőruha és naptej.
Én a Táti-szigetektől egészen Szobig csordogáltam le a Dunán, ami egynapos túraként egy kezdő számára a lehető legjobb választás volt. A 17 km-es táv elején olyan vadregényes szigeteket érintettünk, ahol az élővilág folyamatos mozgásban van. Hol egy fekete gólya húzott el a fejünk felett, hol pedig hódok után kémleltük a Táti-szigetek nádasait. A természet csendje után következett a mélyvíz, szó szerint értve. Elhagytuk a varázslatos víziparadicsomot, és máris a nagy Dunán találtuk magunkat, hogy Esztergom felé vegyük az irányt.
Hazánk legnagyobb székesegyháza és a magyar katolikus egyház központja méltóságteljesen nézett le ránk a Várhegy tetejéről és zöld kapujával hívogatóan szólt felénk, hogy látogassuk meg. Megéri, ezt személy szerint is tanúsíthatom, ám a víz sodrásának ellenállni nem lehet, így rövid búcsú után folytattuk utunkat a Garam-torkolat homokfövenyei felé. Vízállástól függően a mederben lévő homokpadok láthatóvá válnak, amelyek megannyi madárnak és evezősnek adnak ideiglenes otthont. A homokzátonyokon fürdeni nem javasolt, maximum megpihenni, de annak valóban öt csillagos élmény. Hiszen
kiszakadni a négy fal közül már önmagában jó érzés, de átadni magunkat a természet nyugalmának még egy fokkal jobb.
A vízitúra záró akkordjaként a Helembai-szigeten napoztunk és csobbantunk egy nagyot, majd Szob felé evezve újra szárazföldet értünk.
Ha valaki megkérdezi tőlem, milyen volt a kenutúra, ugyanolyan csillogó szemmel fogok mesélni róla, mint amikor a csónakból kiszálltam. A vadvízi evezés az idei nyár egyik legkülönlegesebb élményprogramja volt eddig, és valószínűleg máskor is vízre szállok és evezőt ragadok, ugyanis Magyarország tele van szebbnél szebb és meghódításra váró vadvizekkel.
(A nyitókép a szerző tulajdona)
AJÁNLJUK MÉG
7 OK, AMIÉRT ÉRDEMES A BELFÖLDI UTAZÁS MELLETT DÖNTENI
MAGYARORSZÁG LEGBÁJOSABB TAVA: SZELID
ISMERD MEG HAZÁNK LEGLÁTVÁNYOSABB TÚRAÚTVONALÁT, A RÁM-SZAKADÉKOT!
