Sosem voltam az a „strandolós lány”. Igazság szerint szívből utálom a természetes vizeket vagy az épített medencéket. Én vagyok az, aki képes úgy elmenni egy tengerparti nyaralásra, hogy víz csak zuhanyzáskor éri a bőröm, és a legtöbb időt az árnyékban olvasgatva töltöm. Nem a vízzel van bajom, hanem a belemenéssel. Viszont imádok a bokáig érő vízben kilométereket sétálni, legyen szó a kavicsos Dunáról vagy a homokos Adriáról. Szeretem nézni a vizet, jó érzés a közelében lenni, megnyugtató a parton ülni és várni a hetedik hullámot. De hogy bemenjek és ússzam egyet? Ááá, kizárt! Félek. A hidrofóbiám után talán nem meglepő, hogy inkább egy bögrével és könyvvel bekuckózós, városnézős, sétálós, falevél-fanatikus, kötöttpulcsis, őszi lány vagyok.
Vagyis csak voltam. Mert néhány évvel ezelőtt ahelyett, hogy három embergyereket hoztam volna világra, három sellő bújt ki belőlem, akiknek úgy kell nyáron a víz, mint egy falat kenyér. Mint nekem a pokrócbaburkolózós, arckipirosítós, lehelletlátszós október 15-e.
Az én gyerekeimnek mindegy, hogy 5 fokos medencében ugrálják a fejeseket vagy a tökiszapos tóban merülnek alá, csak H2O-ban meglehetősen gazdag helyen legyenek úgy reggel 8-tól este 8-ig.
Az sem zavarja őket, hogy óránként három deci naptejjel öntöm nyakon mindannyiukat, nem érzékelik a déli nap szurkálódását, és magasról tesznek arra, hogy a vízben csíbor, hátonúszó poloska, ezerféle hal, béka, sőt akár még cápa is élhet. Nem számít a tömegnyomor a strandon, vagy ha magányosan siklanak a feszített víztükör alatt. Lényeg, hogy sellőségüket minden egyes nyári napon megélhessék.
Vagyis? Mit jelent ez nekem? Amióta édesanya vagyok, nyaranta semmi más dolgom nincs, mint hogy a tűző napon, derékig a vízben, bójaként magasodva álljak, álljak és álljak órákon keresztül, hogy ők biztonságban lubickolhassanak. Amiből egyenesen csupán annyi következik, hogy június közepén leég a hátam, és augusztus 31-éig úgy is marad. Valamint az, hogy június közepén gyökeret eresztek néhány medencében, vagy valamilyen kétes eredetű posványban, és ki nem mászom onnan augusztus 31-éig. És mivel ők az én sellőim, ezért örülök, hogy ők örülnek. Nem számít, ha túszul ejt egy mélytengeri búvárhal, rámtámad egy agresszív molnárka vagy a nyakam köré tekeredik egy fojtó hínár...
A Szelidi-tó tényleg nem haragos!
Sok-sok évnyi kínszenvedés után idén mintha már élvezném legalább a saját medencénket – ha nem hideg a víz, és senki nem fröcsköl le. De létezik egy tó, ami már réges-rég a szívemhez nőtt. Minden nyarunkat hazánk egyik legszebb községében, Hartán töltjük, ahonnan egy jókora kőhajítás a Szelidi-tó. Már a neve is igazán bájos. A Bács-Kiskun megyei Dunapatajhoz (Budapesttől 104 km) tartozó tavacska évtizedek óta szolgálja az idelátogatókat. A ‘80-as, ‘90-es évekig pezsgő élet jellemezte az üdülőövezetet, már tavasszal alig lehetett találni egy zsebkendőnyi kempingfelületet, és a szobák, házak, panziók is rendre dugig voltak turistákkal (javarészt németekkel) egész nyáron. A 2000-es években hanyatlásnak indult a hely, sorra adták el a nyaralókat, üresen ácsorogtak az üzlethelyiségek, jócskán megcsappant a vendéglátóhelyek száma. Aztán mégis új erőre kapott Szelid, heves építkezésekbe kezdtek mind a parton, mind pedig az üdülőövezetben. Már gyerekkoromban is hangulatos nyaralóhelynek számított, most viszont méginkább rabul ejt. És nem csak nyáron.
A tó 5000 méter hosszú, 150-200 méter széles, maximum 3-4 méter mély, felülete 80 hektár, így hazánk ötödik legnagyobb természetes vize, ami igazán előkelő helyezés.
Partja futóhomokkal szegélyezett, a strandon kellemesen iszapos (a gyerekeim imádnak építkezni belőle), vize akár 28 fokosra is felmelegszik, lassan mélyül, és nátrium-magnézium-karbonátban, valamint nátrium-jodidban igen gazdag (ezek kiváló sebgyógyító hatásúak). Alig voltak egyévesek a gyerekeim, amikor először csobbantak itt, és azóta tart náluk a szerelem. Nyaralásunk alatt akár minden nap képesek lennének Szelidre menni, sőt az év többi évszakán is rendszeresen meglátogatjuk ezt a csodaszép tavat (az én kedvencem az ősz végi, lombhullató, csöndes és kietlen Szelid, ki gondolta volna?). Egy csipetnyi igényes Balaton, tömeg, zsúfóltság és indokolatlan drágaság nélkül. Kirándulóhelynek, biciklitúrákhoz sem utolsó a térség: Kalocsa, Harta, Hajós és Akasztó is a közelben húzódik.
Ha ellátogattok a Szelidi-tóhoz, egyvalamit semmi esetre se hagyjatok ki: a strandon harminc éve minden nyári nap többször megjelenik Feri bácsi, a főttkukoricás, akinek fehérzokni-szandál kombója és összetéveszthetetlen hangja valóságos fogalom. Feri bácsi egy jelenség! Saját termesztésű és a felesége által főzött kukorica pedig tényleg párját ritkítja. Egy tucattal is meg tudnék enni belőle! Nem mellesleg Feri bácsi kicsit mindenkinek a nagypapája, nagybácsija, régi cimborája: mindenkihez van néhány kedves szava, a gyerekeim alig várják, hogy felbukkanjon, és nekem is nagyon hiányozna, ha egy nap nem jönne, Ő a hely nagyon is élő, kedves szelleme.
Nem vagyok egy „strandolós lány”, sőt „nyári lány” sem vagyok. De Szelidre én is bármikor szívesen megyek, pedig a sellők még csak szegről-végről sem rokonaim. Megszoktam, megszerettem a tavat. A nyaraimat már el sem tudnám képzelni nélküle. Nekem a Szelidi-tó a…
Ajánljuk még:
A MESEBELI SVÁB KÖZSÉG, AHOVÁ MINDIG VISSZAHÚZ A SZÍVEM: EZ HARTA
PAZAR SZÍNORGIA ÉS KELLEMES ILLATFELHŐ: 4 MAGYARORSZÁGI RÓZSAKERT, AHOVA ÉRDEMES ELLÁTOGATNI
ISMERD MEG HAZÁNK LEGLÁTVÁNYOSABB TÚRAÚTVONALÁT, A RÁM-SZAKADÉKOT!
