Így fotózz, ha csak képeken akarod megőrizni az emlékeidet!

Pontosan átérzem, milyen szép tud lenni egy tál étel, vagy milyen változatlanul cuki a háziállatom, vagy hogy milyén szép egyáltalán körülöttem a világ. Biztos vagyok benne, hogy az olvasók közül többen megörökítették a karácsonyfájukat, az első havat a tél elején (vagy tavasszal). És ez összességében nem baj! Lehet, hogy az instantfotózás nélkül feleannyi apró szépség örvendeztetne meg minket, és a napok sokkal szürkébbnek tűnnének. Aláírom, hogy okkal fontos számunkra a kedves momentumok konzerválása, hiszen ezekbe tudunk kapaszkodni, mikor a kép megfakul a fejünkben. Ez mégsem elegendő ok arra, hogy csak eszközeinkre támaszkodjunk a szemünk és jelentudatosságunk helyett.

Gondoljunk csak bele! Minden kép a jelenünk megörökített mása, ami abban a pillanatban száradni és hervadni kezd, amint hátrébb került például az Instagram oldalunkon.

Megtanultunk varázslatosan könnyedén múltat építeni magunknak, miközben a jelen megélése eltörpült az életünkben.

Érthető, ha belefásulunk, beleszürkülünk a mindennapokba, és úgy érezzük, hogy ezen csak egy kis környezetváltás segíthet. Útra kelünk, de a megszokás és a megfelelő eszközök (a telefon és az internet) hű társként követ minket oda is, és képes azt is elszínezni.

Én a legutóbbi utazásom során azt vettem észre magamon, hogy muszáj képet csinálnom mindenről, ami tetszik. Ez akkor tudatosodott bennem igazán, mikor egy félsziget partján vártam többedmagammal a naplementét. Az ég minden egyes percben változott egy picit, és a körülöttem állókhoz hasonlóan igyekeztem szinte mindet elkapni. Ezernyi szög, ezernyi változat, és nekem mind kell! – ezt éreztem akkor. Otthon aztán már nem láttam annyira a különbségeket, mégis nehezemre esik kitörölni a legtöbb (lássuk be) felesleges képet. Ott volt bennem az érzés, hogy nyitott szemmel jártam, és mégis sok mindenről lemaradtam. Sokat markoltam ugye….Az volt a szerencsém, hogy a naplemente előrehaladtával a gépem és a telefonom is lemerült, és ’kénytelen voltam’ csak ülni a parton, nézni és valóban figyelni! Most már értem, hogy talán így kellett volna tennem korábban is: megörökíteni a legfontosabb pillanatokat képen, a többit meg beengedni.

Elhatároztam, hogy legközelebb türelmesebb leszek. Ez már csak azért is hasznos, mert bármennyire is szeretek fotózni, a rövid utazások, amiket szervezni szoktam, nem kínálnak elegendő időt arra, hogy kiélvezhessem a fotózás élményét. Ugyan ezúttal is mindent bevetettem természetesen, az olasz utcák és házak (és önmagában az utcafotózás) szerelmeseként. Pontosan azért vesztegettem el annyi percet, és készítettem annyi felesleges képet, mert féltem attól, hogy lemaradok valamiről. „Gyorsan, ezt el kell kapnom, mert különben lemaradok róla!” Pedig az épület nem ugrik odébb, és egy ígéretes utca-embere fotó is várakozást, megfigyelést igényel az esetek egy részében.

Úgy gondolom, hogy a fogyasztói kultúra miatt alakult ki bennem ez a sürgetettség. Talán még emlékszünk a „ha nem osztod meg, meg se történt” jeligére, amin akkor én is csak lesajnálóan mosolyogtam. Felrémlik előttem, hogy kezdetben milyen gondosan és szigorúan választottam ki azokat a pillanatokat, amiket feltöltöttem az online térbe. Most pedig, ha visszanézném például az Instagram profilomat, lehet, hogy meg tudnám állapítani azt a pontot, ahol ez átfordult.

Az a tanácsom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan hiányérzettel tér haza egy-egy eseményről, vagy hozzászokott az agya és a szíve a mindennapok apróságaihoz, hogy hagyjon helyet magában az élménynek, főleg, ha eredetileg sem maga a fotózás volt a cél. Várjuk ki a végét, legyünk türelemmel, és fordítsunk rá energiát, hogy egy helyzet bennünk is nyomot hagyhasson! A lelkünknek, az elménknek is szüksége van emlékképekre, valós átélésre, hogy gazdagodjon, és hogy végső soron megmaradjon.