Magyarországon rendszeres, de nagyon kis számban megjelenő vendégünk, aki főként az Alföldön, azon belül is a Hortobágyon vagy más szikes pusztákon figyelhető meg.
A sarkantyús sármány (Calcarius lapponicus) az északi félteke tundráinak lakója: a vizes, mocsaras, lápi környezetben fellelhető különleges faj. Jellemző telelőterületei Európában a Balti- és az Északi-tenger kontinentális partjain, a Jylland-félszigeten, illetve Ukrajnában, a Fekete-tenger környékén, és beljebb a Dnyeper, a Don és a Volga alsó folyása közötti területen találhatók. Magyarországon kisszámú, rendszeres átvonuló, de jegyezték már fel áttelelő példányait is. 1901 óta élvez védettséget hazánkban, természetvédelmi értéke 25 000 forint.
Itthon először 1960. január 10-én észlelték és gyűjtötték a Duna-Tisza közi Ürbőpusztán. A feljegyzések szerint ötven fős csapatban volt megfigyelhető, majd február 21-én ismét két példányt sikerült feljegyezni. „A közeli Apajon 1962. november 6-án került elő több példánya. Ezután a Tiszántúl déli része következett: 1966. január 22-e, Orosháza lelőhellyel. Ugyanezekben az években szinte csak néhány nap késéssel észlelték a faj néhány egyedét Észak-Jugoszláviában, sőt legutóbb már Zágrábnál is. A Hortobágyon elsőként magam észleltem 1969. december 7-én, mindjárt kétszáz főnyi csapatban. Az ezt követő években egyértelműen bebizonyosodott, hogy a sarkantyús sármány hazánk alföldi, főleg tiszántúli területeinek rendszeres és nem is ritka téli vendégévé vált”- olvashatjuk Endes Mihály feljegyzéseiben.
A sarkantyús sármány költési helyein fészkét a talaj kisebb mélyedésébe készíti, legtöbbször egy növény takarásába. A fészket a tojó építi: gyökérszálakból, fűből, mohából és zuzmóból, amit tollakkal és szőrökkel bélel ki. Ebben helyezi el tojásait, amelyek száma 2 és 7 között alakulhat. A megfigyelések szerint a tojásokon kizárólag a tojó kotlik, de a hím mentségére legyen szólva: a fiókák etetésében már ő is részt vesz. A fiókák nem ragaszkodnak sokáig az otthon melegéhez: még röpképességük elérése előtt elhagyják a fészket. Igazi közösségi faj: nemcsak vonulása csapatos, hanem táplálkozása is: gyakorta csatlakozik hósármányokhoz, és sárgacsőrű kenderikékhez. Magvakkal, fiatal hajtásokkal táplálkoznak, csak a fiókák etetése során kerülnek fel étlapjukra a rovarok és pókok.
Viselkedését tekintve a pacsirták és sármányok között foglal helyet. „A sármányhoz hasonlít midőn kövön vagy hajlékony ágon ül; repülés és futás közben azután pacsirtára és sármányra egyaránt emlékeztet. Lépkedve, nem ugrálva, gyorsan futkos, könnyedén és ügyesen repül, és gyakran hosszú ideig lebegve énekel, pacsirta módjára… A tojó éppúgy szól mint a hím, csakhogy valamivel mélyebben… Igen egyszerű, bár kellemes énekét egyetlen strófa alkotja, melyben hívogatója gyakran ismétlődik”- olvashatjuk róla Az állatok világában. Brehm szerint „sehol sem mutatkoztak vadaknak, de azokká váltak, mihelyt észrevették, hogy nyomukban járunk s még a legkietlenebb tundrában is — pár lövés után — nehezen voltak megközelíthetők; a vadász veszélyes voltát helyesen felismerve, még mielőtt lövésnyire juthattunk, magasan fölemelkedtek a légbe s nagy ívekben törtek ki”. Ez hűen tükrözi a faj emberi zavarásra adott reakcióit.
A fajt Carl von Linné svéd természettudós írta le 1758-ban, magyar nevét pedig hosszú sarkantyúja miatt kapta. Jó hír vele kapcsolatban, hogy elterjedési területe nagy, egyedszáma pedig növekvőben van, így nem fenyegetett fajként szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján.
Címlapfotó: McKenzie Mudge Wikipedia
