Idén úgy beszéltük meg a párommal, hogy a szentestét mindenki otthon, a saját családja körében tölti. Aztán kezdetét veszi az itt-a-karácsony, ott-a-karácsony, és végül külön is ünneplünk egy kicsit. Elsőre ez talán szomorúan hangzik, nemegyszer meg is kérdezik, miért nem együtt töltjük a 24-ét. Én mégis örülök, hogy idén még a szüleimmel lehetek, hálás vagyok, amiért nem kell elválnom tőlük. Nehéz ugyanis huszonpárév után hátrahagyni a megszokott hagyományokat, és úgy érzem, ez a komoly lépés mindkettőnk részéről várhat még.
A szenteste nálunk a faállítással, aztán az ebből adódó romok eltakarításával indul, és ennek a mozgó gépezetnek szeretnék idén is a része lenni. Ott akarok lenni, amikor a fát kiszabadítjuk a hálóból, amikor belerakjuk a tartóba, amikor a szobát végre díszekbe és fényekbe öltöztetjük. És aztán megállunk egy pillanatra, megcsodáljuk, megérezzük nemcsak a jelenlegi karácsonyt, hanem a korábbi karácsonyok visszhangját is. A huszonévek erejét. Ezt a körforgást, ezt a rítust ismerjük, ebbe belesimulunk. Hozzátartozik az izgatott várakozás, a szaloncukrok és csomagolópapírok nesze, a sejtelmes fények, a nagymamám ránk maradt harang alakú zenedoboza, ami a Csendes éjt duruzsolja a háttérben. A közös templomba készülődés, a kóruséneklés, a templom ünnepi színei, az ottani fenyő csillagszórói, a melegség, az ismert és közeli bizsergés.
Nem lenne jogos elvárás magamtól, hogy ezt rezzenéstelen arccal, egyik pillanatról a másikra lecseréljem, és szerencsémre a párom sem várja el. Maradnak viszont a furcsa pillantások az ismerősöktől, amiért még mindig hazajárok, és a kétkedés magamban, hogy vajon nem vagyok-e túl gyerekes, amiért ezt a helyzetet minden pillanatában élvezni akarom. Aztán akárhányszor gondolom is végig, mindig csak arra jutok, hogy az önállósodást a lehető legfájdalommentesebben, szívemben a szüleim iránti tisztelettel szeretném megélni, valahogy úgy, hogy a végén békével tudjam elengedni azt a jóságot, amit kaptam, és hálával és bizalommal tudjam fogadni azt a jóságot, amit ezentúl másképpen kapok majd.
Az otthonit végül le fogja cserélni egy olyan rendszer, egy olyan rítus, amit mi ketten rakunk össze a párommal, ami a miénk. Amibe talán belekerül némi az otthoniból, de új lesz, óhatatlanul más, és talán emiatt egyszerre varázslatos és szomorkás is.
Idén képtelen lettem volna úgy ünnepelni vele december 24-én, hogy ne az járjon a fejemben, otthon vajon éppen hol tart az a karácsony, amit gyerekkorom óta ismerek és megélek. Így arra jutottam: az a feladatom, hogy kiélvezzem azt, amit már ismerek, azokkal, akik egész életemben szerettek és felneveltek, akik egyengették az utamat.
Most tudom csak igazán értékelni és majd szépen elengedni, lezárni azt az otthoni zenélődobozt, amiben felnőttem, és amiből majd a saját családomnak is szeretnék adni – még ha picit másképpen is.
Nyitókép: Eugene Zhyvchik / Unsplash
Ajánljuk még:
A JÁRVÁNY LEHETŐSÉGET AD RÁ, HOGY AZ IDEI ADVENT VALÓBAN LASSÚ LEGYEN, DE HA NEM FIGYELÜNK, MÉGIS ELROHAN
LEHET-E A KOSZORÚ EGY VONAL? A JELENTÉS VÉSZ EL, HA MINDENT ÚJRAGONDOLUNK
„NEM ADHATUNK MAJD A FIUNKNAK TELJES SZABADSÁGOT MINDENBEN” – INTERJÚ GIANNI ANNONIVAL
Most akkor a gyerek vagy a szülő kapta ajándékba a háziállatot?
Háziállatot ajándékozni egy arra vágyó kisgyereknek csodálatos dolog, de egyszerre ingoványos talaj is. Egy kisállat ugyanis rengeteg gondozást és figyelmet igényel, néha – úgy tűnik – annyit, mint egy kisbaba. Ám a velük való foglalkozás és a jelenlétük nagyon jótékony hatással lehet minden gyermek és felnőtt gazdira is. Az viszont nem mindegy, hány éves az a bizonyos gazdi. Tizenkettő? Esetleg hat?
