Lehetett volna fényes, nagy esküvőm, kényes csipkeruhám, de másra vágytam

Főleg akkor van mindenkinek komoly véleménye, ha nem vesz részt az eseményen és csak felületes rálátással bír a valóságra. Kívülről nézve talán semmi se lehet annyira szép, mint ahogy azt az abban résztvevők látják és megélik.

Mi a párommal tavaly házasodtunk össze, mindkettőnknek második házassága ez, én magam túl a fényes, hófehér csipkeruhán az elsőnél, nem akartam azt a „pompát”, amit megéltem már, és a királylányos jelmez sem vonzott. Sokat nem kellett erről tárgyalni, mindketten tudtuk, hogy az esküvő minden részletében egyszerűségre és bensőségességre vágyunk.

Elmaradt a pompa tehát teljesen. A menyasszonyi ruhám körülbelül 2000 forintba került és a derekamra kötött világoskék szalag volt a legdrágább kiegészítő rajtam, mivel azt újonnan vettem előző nap egy helyi méteráruboltban, ahol aranyért mérik a cérnát, szalagot.

A szoknyát, a csipkefelsőt a helyi esőáras turkálóban vásároltam, és kifejezetten törekedtem arra, hogy ezzel bebizonyítsam: nem kell félmilliós ruha az igenhez. Lábbeli sem kellett nekem különleges, és nem akartam olyat, amit csak egyszer vehetek csak fel, és aztán semmire sem alkalmas, szekrényben helyet foglaló teher lesz belőle. Maradt hát egy nem túl régi darab, ami pont passzolt a férjhez menéshez is. Ha jól emlékszem, a férjem vőlegény ruhája sem került többe egy tízezresnél, de az újonnan vett (és nem csak erre az egy alkalomra vásárolt) laza bőrcipőjét is hamar lerúgta, tornacipőre cserélte, mert táncolni az volt kényelmes.

Elsősorban a kényelemre törekedtünk, de legalább ugyanilyen fontos volt,

hogy ne költsünk feleslegesen és ha lehet, ne terheljük a környezetet műanyag szeméttel sem.

Nem írtam elő dresszkódot, illetve mégis tettem javaslatot: azt kértem, mindenki olyan öltözékben jöjjön, amiben jól érzi magát. Ha mezítláb, mezítláb, ha kicsípve érzi jól magát, jöjjön úgy. Nem tudja se alul, se felülöltözni senki sem az eseményt, sem engem, mert a legutolsó szempont: a ruha. Annál fontosabb volt számunkra a helyszín, ami a hétköznapok során nem fényes eseményeknek ad otthont, de annál több szép emlék vert már itt tanyát. A férjem családjának 100 éves nyaralója lett a nagy napunk helyszíne, helybe jött az anyakönyvvezető, a lábunkat sem tettük ki a kertkapun.

Minden szép történés belül (kerítésen és szíven belül) zajlott. Az a fenyő adott árnyékot, ami valaha még a dédmama egyik karácsonyfája volt, és egy zöldre festett, régi, kerekes kút előtt mondtuk ki az igent. Nem volt míves porcelán sehol, mert azokat összezúzta vagy elvitte a történelem...

A menyasszonyi csokrom a férjem előző házasságából született nagylányai kötötték, a dekorációt megoldottuk a családban pár hete lezajlott, „örökölt”, kölcsönbe kapott díszekkel. Az asztalra, ahol aláírtuk a fogadalmunkat, az egyik vő által szedett vadszeder inda került gyümölcsöstül. Gyönyörű volt: a legszebb dísz, amit valaha asztalon láttam.

Táncoltunk sokat hajnalig, mezítláb, pedig nem volt népes számú zenekar. Hangszórókból jött a gondosan válogatott zene frissítő ritmusokkkal, el ne nyomja idő előtt a vendégeket az álom.

Aki megéhezett, éjfélkor előző nap főzött pörköltet szedett magának, volt viszont elég ennivaló bőven, mert nem kértünk, nem fogadtunk el se pénzt, se nászajándékot, helyette az volt a kérésünk, hogy aki jön, hozzon süteményt. Aki mégis pénzt szánna nekünk – kértük – tegye be egy borítékba, hogy egy ukrajnai, árvaházban nevelkedett, fiatal pár házasságkötését támogathassuk vele.

Mindent magunk főztünk, sütöttünk, szeltünk, kentünk, és terítettünk. Volt bőven mindenből, vittek is a távozó vendégek haza  belőle, meg maradt is rengeteg a másnap reggeli morzsapartira.

De felesleges, kidobandó étel nem maradt egy szem sem, és erre büszke vagyok.

Ahogy visszaemlékezve is imádom az egyszerű befőttesüveg mécsesek fényeit, és azt, hogy barátunk feleségének citerazenéje mellé szerelmes, édes-bús népdalokat énekelt a násznép és csicsergett a gyereksereg.

Biztosan lehetett volna fényesebb, gazdagabb ez az ünnep. Költhettünk volna rá még sokat. Lehetett volna vagyont érő kiscipőm, meg fényes-kényes csipkeruhám, ehettünk volna míves porcelánból a papírtányér helyett. Lehetett volna luxus tervezésű ültetőkártya, meg bársonytapintású meghívó a személyes hangú levelek helyett. És adhattunk volna vendégajándékba valami drágát vagy vicceset az egyszerű gyufa helyett, amivel a vendégek gyújtottak a befőttes üvegekbe fényeket akkor este.

De nekünk így volt szép, így volt zöld, így volt helyes, így volt kerek, így lett maradandó, és persze így lett a miénk igazán.

Van ahol az esküvő felér egy tilalomjátszmával, több dolgot nem lehet, mint amennyit lehet. Ismersz ilyen történeteket?