Te visszafogadnád azt, aki elhagyott? Kizárt egy új esély?

A poszt és a kérdés nyomán számos hozzászólás érkezett, amelyek jelentős része az ideiglenesen távozó felé csekélyke irgalmat sem tanúsított. Szinte mindenkinek az volt a véleménye, hogy „soha!”.

Soha nem szabad visszaengedni azt, aki menni akart. Nincs kegyelem. Hiába a rózsacsokor, a szánom-bánom, hiába a nagy fordulat, aki egyszer elárult, az elárul majd máskor is. Aki hűtlen, az is marad. Kutyából nem lesz szalonna. Az a kutya, aki egyszer már harapott, az harap majd újra. Különben is minek a nagy engedékenység, jobb lesz majd a hölgynek az (áruló) férj nélkül. Kezdjen új életet. Randizzon. Keressen új társat magának.

Olyan heves, a távozót olyan nagy erővel támadó hozzászólások kúsztak a poszt alá, hogy elgondolkodtam azon, vajon mennyi sérelem gyűlhetett össze azokban, vagy mennyi sebet kaptak mindazok, akik számára a megbocsátás és az újrakezdés egyáltalán nem opció. Mennyi negatív tapasztalat, milyen mértékű árulás vagy újra elárulás élménye és fájdalma íratja velük e sorokat.

És elgondolkodtam azon, hogy tényleg ez a helyes megközelítés? Tényleg nincs bocsánat?

Eszembe jutott azért egy nagyon kedves ismerősöm, akit még fiatalkorában, alig öt évvel a házasságkötésük után elhagyott a férje. Az ismerősöm ikrekkel volt éppen otthon GYES-en, a férj meg beleszeretett másba. Egy ideig bujkált azzal a másikkal, végül nem bírta tovább, színt vallott, még aznap este elköltözött. El is váltak, és fél évig azzal a másik nővel élt, de a „gyerekek miatt” azért hazajárt. Aztán már nem a gyerekek miatt járt haza. Újra összemelegedtek a volt feleséggel. Egy ideig „titokban” szerették újra egymást. Végül a férj a másik helyen vallott színt, és hazaköltözött a feleségéhez és az ikrekhez. A családjához.

Azért bocsátott meg a feleség mert kicsik voltak még a gyerekek? Sokat nyomott a latba ez a körülmény, egészen biztosan. De ő azt mondja, egyszerűen szerette a férjét, el sem tudta képzelni, hogy mással töltse be az űrt, ami utána maradt. Fájt azért neki nagyon a másik árulása, majd belepusztult a szomorúságba. De azt is érezte, hogy ha esélyt kap egy új kapcsolat közöttük, akkor a régi tapasztalataiból való felismeréseket akarja majd abba belevinni. Nem az árulás pusztító élményét, nem a fájdalmat, nem a könnyeket, nem a bizalmatlanságot.

Hosszú idő volt, mire helyreállt aztán a bizalom, mire tisztázódtak oda-vissza a miértek, mire megnyugodott a lélek. De ő azt mondja, egy percre se bánta meg, hogy új esélyt adott a férjének – önmaguknak. Mert fantasztikus, szerető édesapa vált a férjből, és kettejük kapcsolata pedig erősebbé lett, mint előtte. Újra összeházasodtak, felnevelték a gyerekeket és azok kirepülése után is együtt maradtak. Összetartoznak.

Jobb lett volna mással? Lehet, hogy azzal is jó lett volna, működött volna. Lehetett volna akár egy új, szép kapcsolódás is. Ilyen is van, nagyon sokszor csak erre van esély.

De olyat is láthatunk, hogy valaki visszakönyörgi magát, aztán pár hónap, egy-két év nyugalom után újra kifordul a kapcsolatból. Láttam olyat, amikor az elhagyott feleség pontról pontra ugyanazt élte meg, mint az első árulásnál. Akkor is megígérte a férj, hogy többé soha, de újra hűtlenné vált. Ugyanazokat a köröket futotta, futották meg, mint először. Ugyanaz a fájdalom, az ingadozás, a bénultság, a megaláztatás. Az a párkapcsolat (most úgy tűnik) többé soha nem áll helyre. Pedig ott is vannak gyerekek és a férj részéről újra lenne szándék a visszarendeződésre. De a feleség ott már meghúzott egy vonalat. A saját életét építi, amibe párkapcsolati minőségben már nem fér bele a volt férj.

Ebből a két példából is kitűnik, hogy

nincs két egyforma kapcsolat, nincs két egyforma megoldás. Nem lehet általánosítani.

Egyedi helyzetek vannak, egyedi megélések. Egyéni emberi sorsok. Milliónyi kihívás és próbatétel személyenként és kapcsolatonként is. Ami beválik és működőképes itt, az felemészti az érzelmeket ott. Valahol a bizalom apró csírája is életképes, de máshol eleve szikes talajra hullott, nem marad életben.

Valójában a saját párkapcsolatunkon kívül soha nem láthatunk rá teljes valójában mások kapcsolatára. Csak benyomásaink lehetnek, érzéseink, egy-egy nézőpontból feltárt (és talán akkor se teljesen őszinte) beszámolók. Nagy kár egyöntetűen elítélni azt, aki távozott és végleges kirekesztésre biztatni a másikat – mert nem tudjuk mi a helyes megoldás. Talán ők sem tudják. De a szeretet sok esetben képes felülírni olyan helyzeteket is, amiket egy kívülálló eleve reménytelennek ítél.

Én (a józan ész keretein belül), és a saját kapcsolatomra érvényesen, esélypárti vagyok. Másoknál szívből drukkolok, hogy mindenkinek jó legyen.