SZPSZ

„Szeretlek, de semmi közöd hozzá” – Hány titkot bír el egy kapcsolat?

Te mit hallgatsz el a párkapcsolatodban? És amit elhallgatsz, azt miért hallgatod el?

Tudjuk, az egészséges és tartós párkapcsolat alappillére az őszinteség. A teljes bizalomra épülő tiszta, elhallgatásmentes együtt létezés, amikor ha nem is a megismerkedés pillanatában, de az ismerkedés folyamán tényleg feltárjuk magunkat egymás előtt.

Őszintén mesélünk a múltunkról, a családunkról, eláruljuk kisebb nagyobb vétkeinket, akár még azt is, amit óvodás korunkban követtünk el. Az árulásokat vagy az ennél sokkal ártalmatlanabbakat, például, hogy sose aludtunk ebéd után, de úgy tettünk mintha, mert féltünk a dajkától. Mesélünk egy-egy helyzettel kapcsolatos egykori érzéseinkről, ahogy arról is, most felnőtt fejjel milyen érzelmekkel nézünk vissza arra a régi, kínos szitura. Hat még ránk? Túl tudtunk lépni igazságtalanságon, kényelmetlenségen? Megerősödtünk vajon azóta?

Feltárjuk a másik előtt azt is, hogyan érzünk rokonaink iránt. Milyen összecsapásaink voltak, és hogy felismertük, valójából évekig féltékenyek voltunk a tesónkra, mert a szülők őt jobban elfogadták, esetleg szebb volt nálunk, vagy ügyesebb, okosabb volt, és az kínozta önérzetünket.

Feltárjuk kamaszkorunk sebeit is.

A megaláztatásokat, a kirekesztést, a felénk áradó gúnyt, és azt is, ha mi voltunk esetenként kegyetlenek máshoz.

Megosztjuk életünk párjával a régi, önmagunkkal kapcsolatos kétségeinket is, az önbizalomhiány okozta belső, vagy másokra kivetülő haragunkat és harcainkat, amikor összehasonlítgattuk magunkat a szomszéd lánnyal, a legjobb barátnővel.

Feltárjuk csínyjeinket, apró gonoszságainkat is, mindent, ami formált minket, ami hatott ránk, vagy amivel mi hatottunk másokra. Feltárjuk kudarcainkat, veszteségeinket, és azt is, hogyan reagáltunk, ha diadalt éltünk át.

Mesélünk aztán elmúlt kapcsolatainkról is. Szerelmeinkről, a szerelmekben megélt válságokról, árulásról, arról is, ha beláttuk saját felelősségünk a történetben, de azt is kibökjük, ha máig haragszunk valakire gyengesége, hűtlensége, csapodár természete miatt. Felfedjük a másik előtt a volt szerelmekkel kapcsolatos egykori és jelenlegi érzéseinket, mert akkora a bizalom, hogy belefér.

Egy őszinte és szép kapcsolat elbírja ezt a gyönyörű, magát részletről-részletre feltáró gyónást.

Mert így kap tiszta képet rólunk a másik, és mert mindez csere alapon megy: a kedvesünk is őszintén mutatja meg önmagát. Láthatjuk egymás lelki-morális fejlődésének ívét, és nagyjából feltárul előttünk az is: mire számíthatunk krízis esetén. Ha szeretünk valakit, ez működik.

Ám, amit vázoltunk, az egy idealisztikus állapot. Az a helyzet, ami könnyen kiismerhetővé tenne minket a másik szemében: láthatná honnan indultunk, milyen megrekedéseink voltak, milyen hatások értek minket, most hol állunk és hova tartunk majd a közös élet során.

Az igazság azonban az, hogy sok mindent átadunk és elmesélünk egy kapcsolat kezdetén, és talán utána is szép sorjában kibukik egy-egy történet. Mégse lehet teljes a kép, mert a legtöbb történet kozmetikázva kerül a másik szeme elé, ugyanis ha valami nem kedvező ránk nézve, ritkán tálaljuk szűröstől-bőröstől az igazságot. Ugyanez történik akkor is, ha minket elfogadhatóvá vagy szerethetőbbé varázsoló humorba csomagoljuk a történeteket. Így aztán az igazi érzések, a gyötrő vagy fájdalmas érzések sok esetben rejtve maradnak.

Mintha attól félnénk, a teljes igazság az sok a másiknak,

vagy attól tartunk, a szerelem múltán visszaélhet vallomásunkkal és azzal vonul hadba ellenünk, ha konfliktusba keveredünk egymással. Hogy azt mondja majd: „Na, már értem, miért utált a bátyád veled játszani! Te képtelen vagy elviselni a kudarcot!” Vagy azt mondja: „Anyádnak igaza volt: te tényleg elmenekülsz a felelősség elől!” Esetleg: „Tök pitiáner dolgokon húzod fel magad, te kamaszkorod óta semmit se változtál”. És akkor majd ezek a mondatok összetörnek minket vagy bennünk valami nagyon fontosat... mert ha találó is a megjegyzés, attól még igazi visszaélés, csúf, alantas támadás ellenünk.

Felnőtt életünkre sokszor megbánjuk őszinteségünket, hogy meztelenre vetkőztettük lelkünket a szerelem kedvéért, és hogy meztelenségünk felvállalása később nem merészségként, csak csupaszságként érvényesül. A visszájára fordul a szándék vagy a spontán, ösztönös feltárulkozás, és

kiszolgáltatottakká válunk a másik számára.

Ugyanakkor hiszem, hogy valahol túl kell ezen lépnünk, ha egészséges, igaz kapcsolatot akarunk. A megfelelő személynek szükséges megnyílnunk, mert ha nem merünk (akarunk) őszintén beszélni a múltról, elképzelhető, hogy a jelenben se leszünk teljesen őszinték. Ha a múlt élményeit és az azokkal kapcsolatos érzelmeinket tabuként kezeljük, lakatot teszünk rá, elmaszatoljuk vagy szebb fényt adó köntöst szövünk rá, akkor az aktuális életünkben és párkapcsolatban se mutatjuk meg magunkat teljesen.

Mindig lesz egy fal, amit fedezékként használunk.

Kicsit óvatoskodunk majd, lábujjhegyen járunk vagy leplezzük valódi lényünk egy jelentős részét, mert félünk a valódi feltárulkozástól.

És akkor hiába kapcsolódtunk – valljuk, hogy teljesen –, mégsem nem simultunk egész lélekkel össze. Csak részletekben, a másik előtt vállalt részeinkkel. Pedig az erős kapcsolódáshoz minden kell, minden fontos, minden érvényes és erősít. A gyengeségeink, a kétségeink, a tévedéseink is. Az összes tapasztalat, amik olyanná formáltak minket, amilyenek vagyunk. Szerethetővé és igazzá.

Nyitókép: Kristina FlourUnsplash

 

Ajánljuk még:

Láthatatlan anya: a családi élet szervezése is egyfajta munka, de senki nem veszi észre

Felkészíteni a gyerekeket, hogy a szünet után visszaálljanak a megszokott ritmusra. Fejben tartani, hogy az orvosi szűrővizsgálatokra időpontot kell foglalni. Fejben tartani a távolabbi családtagok szülinapját és gondolkodni az ajándékokon, majd meg is vásárolni. Befizetni a számlákat, bejelenteni a mérőóra-állásokat. Kitalálni mi legyen a vacsora, ami mindenkinek megfelel és még egészséges is. Önmagukban apróságnak tűnő feladatok, ha viszont egy ember vállát nyomja mindez, már kifejezetten megterhelővé válik.