„Büntetéssel a mai gyerekeknél semmire nem lehet menni" – interjú a generációkutatóval

A mostani fiatalok a „Z” generáció tagjai, a kisebb gyerekek pedig már az alfáé. Mi jellemző rájuk, milyenek a mai fiatalok?

A „Z” generációt én a „leg”-generációnak nevezem, mert ők a legidősebb átlagéletkorú anyák gyerekei, ami egyébként már eleve meghatározza az anyák viselkedését. A legkisebb családokba születnek, és maga a generáció is igen kis létszámú. Ők a legoktatottabbak, az élethosszig tartó tanulás náluk kifejezetten várható. De az, amit minden korábbi generációhoz képest érdemes kiemelni, hogy rendkívül sok a tehetséges, magas kreativitású fiatal közöttük, nagyon jó az intellektusuk. A megismerésük élményalapú, ami azt jelenti, hogy nem szeretnek tankönyvből meg jegyzetekből tanulni, hanem egész egyszerűen élményként kell megélniük az új ismereteket. Ezt tapasztalhatjuk már például az interaktív és élményalapú múzeumokban, illetve tanösvényeken is. A másik nagy különbség minden korábbi generációhoz képest, hogy erősen gyakorlatias ez a társaság, tehát mindent szívesen megcsinálnak maguk, amit képesek, kifejezetten igénylik a manuális tevékenységeket.

Egy problémákban gondolkodó generációról van szó, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző, de ezek a fiatalok mindent imádnak, amit problémaként jelenítünk meg nekik, akár még a kütyük mellől is el lehet őket csalni ezzel.

A gyakorlatból kiválóan tudnak elvonatkoztatni. Szimultán több médium felhasználói, képesek egyidejűleg például képernyőt nézni, telefonálni, miközben ott van még az irodalomkönyv is előttük, vagy valami egyéb tevékenységet végeznek sokadikként, és talán még az is lehet, hogy anya hívó szavát is meghallják, de ez nem annyira biztos…

Mi az, amit a megelőző generációk problémaként látnak velük kapcsolatban?

Ezek a fiatalok virtuális közösségek tagjai. Negatív tapasztalat éri őket azzal, hogy nagyon nehéz számukra a környezeti kihívásoknak megfelelni. A gyerekek napi 6-8 órát ülnek az iskolában, aztán hazavisznek még másnapra 6-8 órányi felkészülést. Ezért időnként arra az álláspontra helyezkednek, és ez a saját gyakorlati tapasztalatom, hogy 

„úgysem tudok mindennek megfelelni, akkor nem is érdekel az egész”. Nagyon fontos lenne újragondolni a gyerekek terhelését.

Nagy hibának tartom, hogy amikor elmennek téli vagy nyári szünetre, rengeteg feladatot kapnak teljesíteni. Indokolatlanul túlterhelik őket a pihenőidejükben az iskolák, de még a szülők is. Amikor a felnőtt ember szabadságra megy, nem visz magával két táskányi munkát a munkahelyéről. Ezek a fiatalok amellett, hogy gyakran kudarcosak, társtalanok is, aminek egyszerűen az az oka, hogy az életüket az internet különböző megjelenési formáin élik, és egyre kevesebb a valódi, igazi érzelmeken alapuló társas kapcsolatuk. Ezért nem is tudnak megtanulni például konfliktust kezelni. Hol tanulnák meg? A gépükkel biztos nem, mert ha problémájuk van, akkor egyszerűen kikapcsolják és kész. De a családot, az osztálytársakat, a környezetet nem lehet kikapcsolni.

A konfliktuskezelési készségek hiányos voltából pedig következik az indulatkezelési nehézség, amit az előző generáció úgy fordít le magának, hogy a „Z” generáció agresszív.

Ráadásul az életükben a modell a siker, a pénz, a pörgés és újrapörgés, az új élmények, az állandó érzéki ingerhalmaz, amit meg akarnak élni. Végül meg is élik ezeket, amit követ az indulatkezelési nehézség és az agresszió, valamint a magány, a szorongás. Sajnos a depresszió esélye is megnő náluk. Amikor azt mondja a korábbi generáció, hogy baj van ezzel a társasággal, gondoljanak arra is, minden egyes személyt az örökölt gének és a környezeti hatások alakítanak. Nyilván a genetikába nem tudunk beavatkozni, de érdemes elgondolkodni azon, mit csinál ez a felnőtt világ a mi gyerekeinkkel.

Arra a generációra, amelyik most a fiatalokra panaszkodik, valaha panaszkodott egy korábbi generáció. Ez mindig így van?

Igen, a generációk gyakorlatilag egymást tagadják, minden generáció bizonyos értelemben tagadja az előzőt. Ez egyfajta családon belüli forradalmat is jelenthet. A „Z” generáció tekintetében az őket megelőző generációk tehetséges és megbízható generációknak nevezhetők,

az új generációban azonban megjelenik egy nagyon magas kreativitás az előzőhöz képest, ennek megfelelően másképpen gondolkodnak. Ezt a másképpen gondolkodást pedig célszerű elfogadni.

Míg a korábbi generáció nagyon óvatos, megfontolt, és mindig inkább előre néző típus, a mostani kockáztató. Nem mérlegel, nem gondolja végig, minek mi a következménye, amire ráerősít a média is, meg az egész e-világ. Számára mindenki tegezhető, mindenki vele azonos szinten van, így éli meg önmagát. Ez az alfa generációra különösen igaz, de még a „Z”-re is. Számukra a megunt dolgok eldobhatók, ilyen nem létezett a korábbi generációknál, ők mindent megőriztek és felhasználtak. A korábbi, nagyon magas motivációval rendelkező generációhoz képest kijelenthetjük, hogy a „Z” és az alfa generáció tagjai motiválatlanok, ezt gyakran felhozzák problémaként velük kapcsolatban. Vajon jók-e a motivációs eszközeink, megtaláltuk-e azt, amivel motiválni tudjuk ezeket a fiatalokat és gyerekeket?

Ez a másfajta gondolkodásmód talán nagyobb szabadságot is igényelhet.

Valóban, az új generációnak nagyon nagy a szabadságigénye, és a szülőtől függ, hol, milyen messzire szabja meg a határokat. Szabadságot kell adni ezeknek a fiataloknak, de úgy, hogy pontosan kijelöljük számukra azt a legnagyobb teret, ahol még biztonságban vannak. A határkijelölés azt is jelenti, hogy a gyerek nem csinálhatja azt, ami a másik gyerek vagy a környezet bántásával járna. És jöhet a hisztéria, a követelőzés, a csapkodás, az üvöltözés, ezt a határt akkor sem lépheti át. Mert azt azért meg kell tanulni ennek a generációnak is, hogy a normákat, a törvényeket, az előre meghatározott szabályokat nem lehet áthágni. Ezt pedig a születés pillanatától a családban tanulja meg. Hangsúlyozom, hogy a lehető legnagyobb szabadságot kell adni a gyereknek addig, ameddig csak baj nem éri abban a térben.

A szülő legyen a világítótorony, és ameddig bevilágítja a terepet, addig szabadsága van a gyereknek,

azon túl pedig nincs, oda nem léphet. A szülő saját magának is akkor tesz jót, ha egyértelműen kijelöli a határokat.

Az okoskészülékek tekintetében is szükség van a szabadságra?

Ez egy új generáció, új generációs jegyekkel, a tagjainak a viselkedését meghatározza a társadalmi környezet és a technológia. Ez utóbbi nagy mértékben befolyásolja a viselkedésüket, ez ellen nem érdemes harcolni, ezek a fiatalok szinte eggyé válnak a kütyüjükkel.

Szerintem a gyereket soha ne büntesse a szülő azzal, hogy elveszi tőle egy hétre az okostelefonját.

Egyszer egy nagyon kedves, 14 éves ifjú hölgy azt mondta nekem, ő a telefonja nélkül nem létezik. Nem tanult úgy, ahogy a szülők szerették volna, ezért egy hétre elvették a mobiltelefonját. Ennek nincs haszna, de annak van értelme, hogy családi tízparancsolatot alakítunk ki együtt, vagyis megszabjuk, napi hány órát tölthet a gyerek iskola után a telefonjával. Üljenek le együtt, a szülő, nagyszülő meg a gyerek, és alakítsanak ki közösen egy családi tízparancsolatot.

Ezen a megbeszélésen elmondja a felnőtt világ, mit vár a gyerektől. És meghallgatják a gyereket. Nem szólnak közbe, nem mondják, hogy hülyeséget beszél, hanem elfogadják, amit mond, és aztán összehangolják a kettőt.

Mi engedünk ebből, de akkor ezt várjuk tőled… Meglepődnének a szülők, nagyszülők, hogy a gyerekek milyen komolyan veszik ezt. Főleg, ha még meg is bízzuk, hogy ő a család jogásza, aki ezt gyönyörűen a gépén előkészítheti, színesben kinyomtathatja, és mindenkivel aláírathatja, majd otthon kifüggesztik több helyre… A gyerekek betartják ezeket! Ráadásul mi mindent megtanul ezzel! Például azt, hogy vannak szabályok, amiket együtt alakítottunk ki, nem csak én vagyok a világ közepe, és nem csak én határozom meg, mi történjen és hogyan.

Azért gondolom sok minden függ attól is, milyen családban él a gyerek, hogyan foglalkoznak vele.

A családokat két szempontból érdemes vizsgálni. Egyrészt, hogy mennyire támogató és megengedő, milyen napi és állandó kontrollokat gyakorol vagy éppen nem gyakorol a család a gyerek felett, tehát ad-e szabadságot neki. Másrészt, szeretik-e vagy sem a gyereket, és megéli-e ő azt, hogy szeretik. Ezek mentén többféle család is van. Az egyik, ahol segítő, támogató, nem kontrolláló a környezet, a gyereket szeretik. Ez a kreativitás kibontakozásának a legjobb terepe. Ezek a gyerekek kezdeményezők, nincs irányításigényük, lazák, nyitottak és óriási önbizalommal rendelkeznek.

Magas becsvágyúak és nagyon szociálisak, szeretnek a középpontban lenni. Viszont a legkisebb korlátozásra is agresszióval válaszolnak.

Ez az agresszió jellemzően szóbeli, támadó, és azt fejezi ki, csak neki lehet igaza. Természetes gyerekek lesznek, de a határokat számukra is ki kell jelölni. Másmilyen család az, ahol ugyanolyan nagy a szeretet, biztos érzelmi hátteret adnak, ám a család kontrolláló, előíró, pontosan meghatározzák a gyereknek, meddig mehet el, mit várnak el tőle, és azt pontosan kell teljesítenie. Ezek a gyerekek a család és a pedagógusok kedvencei, nagyon fegyelmezettek, megbízhatók. Nem mennek bele vitákba anyával, apával, tanár nénivel, tanár bácsival,

ők az egyetértő gyerekek, a pontos feladatteljesítők. Ugyanakkor megfigyelhető náluk a gátlásosság és a szorongás, különösen új helyzetekben.

A szorongás mértéke attól függ, milyen erős a korlátozás, illetve milyen erős a szeretet. Ezek a gyerekek nemigen vannak olyan helyzetben, ahol ők hozhatnak döntést, és nem tudják megtanulni azokat a viselkedésmintákat, amelyek egy teljesen új helyzetben magabiztossá teszik őket. Ez okozza a szorongásukat, aminek a mértéke attól függ, hogy a család hogyan reagál a gyengébb teljesítményre vagy a megszokottól eltérő viselkedésére. Aztán vannak olyan családok, ahol a gyerek a szeretetet nem éli meg. Nem biztos, hogy nem szereti a szülő, csak a gyerek felé ezt nem mutatja ki, és emiatt a gyerek érzelmi elutasítást él meg, szeretethiányos. Ugyanakkor ez a szülő az elvárásait pontosan rögzíti. A kontrollok, a szabályok, az előírások, különösen, ha túlzott mértékben vannak, zárkózottságot, félszegséget, megalkuvó magatartást eredményezhetnek a gyerekeknél. Önbizalomhiányt, negatív énképet és igen erős szorongást okoz mindez, sajnos az önagresszió sincs távol az ilyen modellben élő gyerekektől.

A mai viszonyok között pedig szinte biztosra vehető, hogy belőlük lesznek a mobbing-áldozatok. A mobbing pszichoterrort jelent, kipécéznek egy gyereket, és a helyzete gyakorlatilag élhetetlenné válik az osztályközösségben.

Ez a családmodell még az elfogadhatóság határán mozog, mert a gyerekre odafigyelnek és vannak kontrollok. Viszont ebben a modellben gyakori nevelőeszköz a büntetés. Büntetéssel pedig a mai gyerekeknél semmire nem lehet menni. Folyamatos visszajelzést várnak, nem pedig azt, hogy megbüntessék őket. A korábbi generációk szeretnek büntetni, pedig a büntetés mindig kerülő magatartást hoz, inkább beszéljük meg a problémákat. De van még egy, nagyon rosszul működő családmodell, a luxus-elhanyagoltaké. Ebben a családban nagy a megengedés, szerintük csináljon a gyerek azt, amit akar, legyen meg a szabadsága mindenek fölött, de közben a gyerek érzelmi elutasítást és szeretethiányt él meg.

A pedagógusok szerint ezek a gyerekek egyre többen vannak, mert a szülők nagyon nagy terheket viselnek, teli vannak gonddal, nem jut idő a gyerekre.

Ezt ő úgy éli meg, hogy nem szeretik. Minőségi kommunikáció nincs a családban, a szülői „gondoskodás” egy formája, hogy „itt van, fiam, a háromezer forint, vegyél rajta, amit akarsz, csak engem hagyj békén, nem érek rá”…  Ezeket a gyerekeket nevezzük luxus-elhanyagoltnak, mert nem a körülmények és a háttér anyagi biztonsága a probléma. Jellemző rájuk az intolerancia, a gátlástalanság, az antiszociális viselkedés, a kiszámíthatatlaság, az agresszió, a kontroll nélküliség, a feltűnősködés. Ugyanakkor ebben a kategóriában több kreatív gyerek van, mint az előzőkben. Az agresszió különösképpen akkor jelenik meg, ha akadályozzák őket bármiben, és gyakran egy szó, egy mondat is elég, hogy gorombán támadjanak. Lehetnek mobbing áldozatok, de sokkal inkább ők az elkövetők.

Mik a legfontosabb pontok a generációk közötti együttműködésben?

Az új generáció tagjai nem tudják, mit akarnak, bizonytalanok, hiszen annyi információhoz jutnak, hogy nem tudnak eligazodni. Iránytű kellene nekik, és ez az, amit nem feltétlenül kapnak meg, illetve nem kapnak időt. Nem baj, ha egy jó tanuló kihagy egy évet az érettségi után. De az az egy év ne lézengéssel teljen, hanem dolgozzon valamit, készüljön közben valamire. Valójában fogalmunk sincs arról a világról, ahol ők járnak, de próbáljuk meg megismerni, megtanulni ezt a világot, beszélgessünk velük róla, nagyon szívesen elmondanak mindent.

Abban a pillanatban nem is fontos a kütyüje, amikor elmondhatja, amikor mesélhet.

Egy dolgot ne tegyünk. Ne mondjuk azt, hogy ez egy rossz generáció, vagy rosszabb nálunk, mert nem rosszabb. Egyszerűen más, és másképpen kell közeledni hozzájuk, másképpen kell figyelni rájuk. Nagyon fontos az elfogadás, mert óriási türelem és megértés kell hozzájuk, és hogyha ezt szeretettel tudjuk tenni, akkor sokkal kevesebb lesz a konfliktusunk. A hozzájuk való kulcs az elfogadás, a bizalom, a türelem és a szeretet. Ha erre képes a megelőző generáció, akkor sikeresek lesznek a fiatalokkal való együttműködésben.