„A szociális munka nem arról szól, hogy könnyes szemmel segítünk a bajbajutottakon!”

„Azt hiszem, azt már az elején leszögezhetjük, hogy óriási szükség van a szociális munkásokra. Ez így volt akkor is, amikor az 1900-as évek elején, az urbanizáció és az iparosodás következtében nagyobb mértéket öltő szegénység jelentette a legnagyobb társadalmi gondot. Ma ez a humanitáriánus és demokratikus rendszer éppoly komoly védőhalót kell, hogy jelentsen, mint korábban. Vagy még annál is erősebbet. Annyi is bizonyos, hogy sokkal fontosabb ez a hivatás, mint amennyi szót ejtünk róla.”

Vajda Zsolt az ELTE-n szerzett szociális munkás és szociálpolitikus diplomát. Gyerekként ő maga is kilógott a sorból, így hamar megtapasztalta a gyermekvédelem „másik oldalát”. Nem véletlen tehát, hogy ebbe az irányba kanyarodott útja, és harminc éve célratörően járja ezt a szép és értékes, ám megterhelő és olykor a lelket is kimerítő hivatást.

Tegyük rendbe a fogalmat: mi az a szociális munka?

Ez egy komplex segítő és támogatói feladat a fogantatástól egészen a sírig. A tanácsadáson túl meghallgatjuk mások problémáját, és ezekre találunk valamilyen megoldást az ügyféllel együtt. Ez jelenti az alapját ennek a hivatásnak, de természetesen ennél lényegesen többről is szól. Mikroszinten a személyeken, egyéneken, családokon segít, mezoszinten helyi közösségeken, makroszinten pedig társadalmi rétegeken.

Támogatást nyújtunk az arra rászorulóknak, képviseljük az érdekeit azoknak, akiknek ez sokszor lehetetlen. A szociális munka a képességek és a készségek olyan harmonikus egysége, amely arra sarkallja birtokosát, hogy azokat tudatosan használva másokra hasson, képessé tegye őket önmaguk, helyzetük megismerésére és megértésére.

A szociális munka számomra a nyitottság, a szabad gondolkodás, a tudatos és tervezett változtatás, a holisztikus megközelítés és a rendszerszemlélet szinonimája.

Milyen képzés szükséges ahhoz, hogy valakiből szociális munkás legyen?

A mi pályánk rendkívül sokszínű. Szerintem túlságosan is az. A szociális munkás, a szociálpedagógus, szociális szervező és a szociálpolitikus a négy diplomás képzés, ezeket hívjuk felsőfokú szociális diplomáknak, de középfokú végzettség is elég lehet sok más területhez, ilyen például a szociális asszisztens.

Jelen pillanatban a munkánk egyik alapját jelentő családsegítői státuszt és nekem hivatást, (korábbi elnevezéssel családgondozó) 31 fajta végzettséggel lehet betölteni. A különféle végzettségek az egészségügyiektől indulva a teológiaikon át, a pedagógiaikig, a szociális, mentálhigiénés végzettségig bezárva húzódnak. Így gyakorlatilag bárki lehet szociális munkás.

Ezzel elaprózzák, kicsit mostohává teszik a hivatásunkat, ami nem tesz jót ennek a szakmának.

Természetesen nem ezekkel a végzettségekkel van gondom, pláne nem az ilyen végzettségű kollégákkal, hanem az önálló szociális munka megjelenésének hiányával.

Milyen személyiséggel bíró ember alkalmas erre a pályára?

Legyen empátiája, és muszáj, hogy kreatív legyen. Fontos, hogy szelíd, szolid, türelmes is legyen, ugyanakkor tudjon a sarkára állni a döntéshozók felé, hiszen ez a szakma az érdekvédelemről szól. A gyerekek, az idősek, a valamilyen függőséggel élők vagy akár a hajléktalanok érdekeit nem lehet úgy képviselni, hogy nem állok bele egy vitába, vagy hogy nincs konfliktuskezelési rutinom.

A szociális munka nem arról szól, hogy könnyes szemmel segítünk szegény bajbajutottakon.

Annál is sokkal több, mint hogy ezeknek a csoportoknak megteremtjük a szeretetteljes közeget.

Ez egy tervezett, szervezett professzionális segítő, támogató munka. Sajnos jelenleg inkább végrehajtói vagyunk a mindenkori hatalomnak, miközben pont az lenne a feladatunk, hogy a döntéshozók figyelmét felhívjuk az egyenlőtlenségekre, a kisebbségek helyzetére, számos problématerületre, és javaslatokat tegyünk ezek megoldására.

Nehéz úgy dolgozni, hogy a „terepen” végzett idő sokszor gyakorlatilag nulla a rengeteg adminisztratív feladat miatt. Ha csak egy új szakterületet, az iskolai szociális munkát nézzük, ott eleve benne van a rendszerben a túlterheltség. Jogszabályban rögzített, hogy ezer iskolás gyerekre jut egyetlen darab szociális munkás. Vagyis hat-hét intézményenként egy kolléga. Sok helyen ennél jóval több gyermek és intézmény tartozik egy szakemberhez. Viszont se szociális munkásként, se emberként nem mondhatod azt egy gyereknek, ha problémája van, hogy bocsi, majd a jövő héten jövök valamikor, addig bírd ki.

Ön miért ezt a hivatást választotta?

Kifejezetten deviáns gyerek voltam. Ugyan nem voltam „intézetis”, de volt pártfogóm, rendőrségi ügyem, kirúgtak egy csomó iskolából, így a gyermekvédelem másik oldalát elég korán megtapasztaltam. Már akkor is borzalmasan zavart a méltánytalanság és az igazságtalanság, a másik fél folytonos hibáztatása. Ez még a rendszerváltás előtt volt, és

csak egy dolog miatt érettségiztem le: hogy mehessek egyetemre, ahol szociális munkát tanulhatok.

Ma már harminc éve ebben az ágazatban dolgozom.

Milyen szociális munkás válik egy ilyen „deviáns” gyermekből?

Olyan, aki néhány szakmai kitérő után szintén deviáns gyerekekkel kezd foglalkozni. A pályámat lánynevelő intézetben kezdtem, ahol bűnelkövető fiataloknak segítettünk. Rengeteget tanultam ebben a zárt világban. Az egyetem alatt a hajléktalanellátásban tevékenykedtem, de nehezen viseltem a halált, bevallom, néhány év után sok volt. Ezek után a gyermekvédelmet választottam, ami szintén nem könnyű feladat az ember lelkének.

Ma már nem dolgozom úgynevezett reguláris intézményben, hanem szabadúszó vagyok, ami azt jelenti, hogy különböző projektekben, uniós programokban működöm közre. Tíz éve már csak javarészt kollégákkal foglalkozom. A segítőket segítem. Képzéseket szervezek, csoportokat, szakmai műhelyeket, workshopokat, tréningeket vezetek, de emellett igyekszem ügyfelekkel is dolgozni. A közelmúltban például közmunkaprogramban résztvevő felnőttekkel, szülőkkel dolgoztam csoportban, továbbá egy kisebb szegregátumban gyerekekkel, fiatalokkal, ugyancsak csoportban, illetve ennek ellentéteként egy tehetséggondozó programban résztvevő gyerekek, zömmel középosztálybeli szülei részére vezettem csoportot.

Egy ilyen szakmában egész más a siker fokmérője. Talán a szociális munka egy kívülálló számára láthatatlan, apróbbak a sikerélmények azoknak, akik benne dolgoznak. Jól érzem?

Mi fokozottan veszélyeztetettek vagyunk kiégés szempontjából, mert minden nap az élet árnyoldalával találkozunk, lelkileg megterhelő ez a hivatás. Valóban más a siker nekünk, és más egy kívülállónak. Az a siker, ha minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva? Irreális elvárás az, hogy a deviáns gyerek egy csapásra szorgalmas tanulóvá válik, az alkoholista, bántalmazó családfő pedig másnapra mintaapává.

Gyermekvédelemben szerintem az a siker, ha elkerüljük a visszafordíthatatlan veszélyeket.

Nem kerül börtönbe a gyermek 14-16 évesen, nem követ el helyrehozhatatlan hibát, ami örökre megpecsételi a sorsát. Nem lesz drogfüggő, alkoholista vagy a nyomorban felnőve később hajléktalan.

Siker az, ha egy édesanya fel tudja nevelni a saját gyerekeit. Ha ezek az emberek be tudnak valamelyest illeszkedni a közvetlen környezetükbe, és a tágabban vett társadalomba. Ezek a legtöbbször tényleg apró, láthatatlan dolgok, amiket nehéz kommunikálni a külvilág felé. Nekem sikerélmény az is, amikor valaki sok-sok év távlatából megismer az utcán, és a tíz évvel ezelőtti táborokról mesél szeretettel. Ez idő alatt mondjuk le is érettségizett vagy kitanult egy szakmát.

A társadalomnak nem irreális, hanem reális sikerekben kellene gondolkodni.

Egy emberöltő alatt nem lehet olyan radikális eredményeket elérni a szegényeknél, a romáknál, a deviáns gyerekeknél, amit az átlagemberek, a középosztály vagy a döntéshozók elvárnak tőlük.

Ahol óriási problémákkal küzdenek nap mint nap, ott nem az az alapvetés, hogy a gyereknek mindig tiszta legyen a körme.

Mégis ilyen jellegű dolgokat vár tőlük a társadalom. „Mi is nehéz körülmények között nőttünk fel” – sokszor hallom még szakemberek szájából is. Viszont ezzel én nem tudok mit kezdeni. Annak a kollégának az édesanyja meg tudta teremteni az optimális feltételeket a nehézségek ellenére, az én ügyfelem édesanyja meg nem tudja. Pont. Más a szegénység a középosztályban és más a nyomor, a mélyszegénység, amikor nincs mit enni, csak a lyukas cipő van. Ezt sokan, sokszor elfelejtik.

Mindenki cipel terheket a múltjából fakadóan – fiatalként volt, hogy nálam is kikapcsolták az áramot, mert nem volt pénzem fizetni, de ez egész más. A szociális munkásoknak nem az a dolguk, hogy saját történeteiket tűzzék zászlajukra, hanem az, hogy másokat minden erejükkel segítsenek abban, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Ha pedig mégis megtörténik, akkor tegyen meg mindent azért, hogy kikerülhessen belőle.

Ön hogy tapasztalja, merre halad ez az ágazat?

Hazánkban határozottan visszafejlődik. A tudatosság kezd kiveszni ebből a szakmából, protokollok szerint működünk, ami nem jó. Mi nem betanított munkások vagyunk, egy szocmunkásnak kell tudnia a válaszokat egy adott problémára, és az esetleges következményekkel is tisztában kell lennie. Kezdetben volt egy felfelé ívelő szakasz, amikor nagyon komoly módszertan és védőháló jött létre, de a 2000-es évek után elindult a tömegképzés, amikor sokan csak azért vették fel a szociális munkás szakot, hogy legyen valamilyen diplomájuk. Nem véletlen csúfolták „büfészaknak".

Mára megszűntek a módszertani központok, a felsőoktatásba már alig jelentkeznek, a fizetés pedig megalázóan alacsony.

Rengetegen mennek külföldre, ahol sokkal inkább megbecsülik a tudásukat. Itthon a protokollok, az utasításszerű dolgok megölik a szociális munkát. A közép- és hosszú távú gondolkodás már nem jellemző, marad helyette a papírmunka. Hogy a papír szerint minden rendben legyen, pedig itt életekről és sorsokról van szó. Bizony sokszor érzem, hogy meg van kötve a kezünk. Amit még fontosnak tartok hangsúlyozni, hogy a szociális munka lényegesen több szegénygondozásnál. Nem karitatív munka, hogy ételt, italt adunk. Az is elengedhetetlen, de ez csupán az első szint.

Sokkal összetettebb probléma ez annál, mintsem hogy most ketten helyére billentsünk mindent. De mi lehet a hosszú távú megoldás, amit ha ma elkezdünk, látszatja lesz tíz-húsz év múlva?

Együtt, karöltve kéne dolgoznunk az oktatással és az egészségüggyel. Továbbá szakpolitikák szükségesek. Én nagyon hiszek az oktatásban, sok lehetőséget látok benne. Ugyanis egy gyerek legalább háromtól tizenhat éves koráig a legtöbb idejét a köznevelési intézményekben tölti. A család sok esetben nem nyújtja azt a biztonságot, amit – feltételezek – például ön nyújt a gyermekeinek, gondoljunk a borsodi vagy nógrádi, szabolcsi, baranyai mélyszegénységben tengődő falvakra.

Jelenleg 20.000 gyerek van a szakellátásban, pedig nagyjából 300.000 gyerek él nyomorban. Óriási számok ezek.

Szerintem szakmai programmal, szakemberekkel feltöltött egész napos iskolákra, kollégiumokra, hetes iskolákra lenne szükség, ahol a család helyett mi próbáljuk a társadalmon belül tartani ezeket a gyerekeket, és partnerként tekintünk a családra reális elvárásokkal.

Mit várunk egy olyan szülőpárostól, ahol az anya beleroskad a közmunkába, az apa pedig a havi jussát a kocsmába hordja? Menjen el dolgozni, igen. De mégis hova? Ez a munkanélküli apa eleve alkalmatlan az ilyen feladatokra, de fel sem vennék sehova. Mi legyen az ő gyerekeikkel, akikre eleve bűnösként tekintünk? A tanult tehetetlenség létező fogalom, egy ilyen helyen felnőve iszonyú nehéz más terepen boldogulni. Viszont reggel 8-tól délután 4-ig bent vannak ezek a gyerekek az iskolában, ahol valóban fontos, hogy megírja délután a matekháziját, de az is legalább ugyanennyire hasznos elfoglaltság, ha ebben az idősávban célzottan szakemberek foglalkoznak velük.

Ezeken a területeken érdemes lenne létrehozni különböző műhelyeket, kis létszámú csoportokat, segíteni a gyerekeket mindabban és mindahhoz, amit otthon nem kaphatnak meg. Napi szinten jelen kéne lennünk szociális, edukációs, szocializációs szolgáltatásokkal a szegregált iskolákban, ott, ahova az alacsony státuszú sőt, a nyomorban élő szülők gyerekei járnak, és fogni a kezüket, akár a szüleik helyett is. Ahol biztonságban vannak azok a gyerekek, akik eleve úgy jöttek erre a világra, hogy nem volt a lábuk alatt talaj.

Ajánljuk még: