Jó ötlet beengedni gyerekeket az idősotthonokba?

Szocio

Jó ötlet beengedni gyerekeket az idősotthonokba?

A szélsőségek a végeken összeérnek. Nézzük csak meg az embert, mennyi közös pont van a legkisebbek és az igazán öregek között. Akár a szakállas viccben, mikor az aggastyánt kérdezik, hogy érzi magát: „Akár egy újszülött! Nincs fogam, hajam egy szál se, és azt hiszem a pelenkát is le kellene cserélni”. Van azonban egy olyan közös pont, ami engem kifejezetten zavar.

Az a közös pont, hogy manapság mind a legkisebbek, mind a legidősebbek kiszorulnak a családból. Az egyik esetben a bölcsőde, másik esetben az idősek otthona látja el azokat a feladatokat, ami egykor a család dolga volt. De vajon a két intézmény biztos, hogy csak elválasztani tudja e két szélső korosztályt?

Bizonyára sokan gondolják, hogy ezek a modern intézmények azért jöttek létre, mert egyszerűen a mai ember élete térben és időben is annyira széttöredezett, annyira dinamikussá vált, hogy egyszerűen képtelenség az élet minden területén helytállni. A gyermek mellett muszáj dolgozni, az öregek ápolása meg aztán végképp meghaladja a képességeinket. Hát igen, mindannyian tudjuk, hogy milyen nehéz ma boldogulni. Szeretném azonban felhívni valamire a figyelmet. Ez régen is éppen így volt. Sőt, még „ígyebbül”.

Hány olyan történetet hallottunk, hogy a kismama a termőföld szélén szülte meg gyermekét, mert reggel még ő is kiment dolgozni a többiekkel. Belegondolunk ma ebbe? Időből egy perccel sem volt több, munkából pedig semmivel sem kevesebb, mégis működtek a dolgok. Hogyan? Úgy, hogy a családban minden generációnak megvolt a maga szerepe. Az öreg gazda (esetleg gazdasszony) volt a család feje, bölcsessége és szervezőképessége adta a tartást és a biztonságot a családnak.

És legvénebbeknek mi volt a dolguk? Ők már nem a földi, anyagi dolgokra fordították a legfőbb figyelmet, hanem épp arra, amit csak szívével lát az ember. Talán sokaknak vannak emlékeik azokról az öregekről, akik csak ülnek a padon és mosolyogva szemlélik a világot. Nos ők, éppen ők voltak azok, akikre a gyerekeket bízták. Persze nem ők adtak nekik enni, de ők voltak a családban azok, akik „rá tudtak nézni” a kicsikre, akiknek volt türelmük és idejük mellettük lenni. És bizony ők voltak azok, akik elkezdték bevezetni a gyermekeket az őket körülvevő világ apró csodáiba. Szinte egy nyelvet beszéltek; nem a szavak szintjén értették egymást, hanem egy olyan nyelven, amit csak az élet kapujához közel érthet meg az ember. Az egyikük most jött be rajta, másikuk lassan átkelni készül, de előbb még a legfontosabbakat itthagyja örökségül.

Milyen érdekes, hogy minél öregebb az ember, annál tisztábban emlékszik még az egészen kisgyerekkori emlékeire is.

Sokan szóról szóra tudják idézni saját dédszüleik egy-egy mondatát, bölcseletét. Hát nem csodás ez? Egy 90 éves ember nyelvén megelevenedhet a saját szintén 90 éves dédnagymamájának egy mondata. Ebben a pillanatban egy 180 éves gondolat előtt állunk! Ami a legcsodásabb mindebben, hogy ráadásul ezek az emlékek olyan örök bölcsességet tartalmaznak, melyek az élet lényegi rétegeire mutatnak rá, így sosem avulhatnak el.

Nemrég láttam egy kisfilmet egy olyan idősotthonról, ahová rendszeresen és szervezetten bejárnak a környék óvodásai. Megható volt látni, ahogyan az egymás számára ismeretlen emberek között milyen hamar omlottak le a gátak, milyen könnyedén talált egymásra a két korosztály. Pár alkalom után olyan szeretetkapcsolatok alakultak ki, amire valójában mindünknek szüksége lenne. És ha már ilyen világot élünk, akkor milyen szép is lenne, ha legalább ezt az örömet megadhatnánk mindenkinek. Remélem, hogy ez a példa pár éven belül általános gyakorlattá válik, és az ilyen találkozásokat megélt óvodás generáció emlékezni fog erre, amikor felnőttként a mi sorsunk felől döntenek majd.  

Ajánljuk még:

MASZKVISELÉS A NÉPHAGYOMÁNYBAN? VAN RÁ PÉLDA...
PUSZTÍTÁSTÓL AZ ÉLETIG: VÁLTOZÁSOM SZIMBÓLUMAI, A KERTI DIÓFÁK
GYÓGYTEÁVAL PERMETEZETT SZŐLŐ ÉS CUKORNÁDBÓL KÉSZÍTETT DUGÓ – A BIOBOROK TITKAIRÓL