A nők joga fontos, de a világ bonyolultabb annál, hogy csak azokra figyeljünk

Szocio

A nők joga fontos, de a világ bonyolultabb annál, hogy csak azokra figyeljünk

Svájcban a nők éppen 50 éve, 1971. február 7-én kaptak választójogot – a nyugati demokráciák közül utolsóként, ezért ma különösen időszerű „hű”, „ha”, „jaj”-felkiáltásokkal sopánkodni, milyen világban élünk, éltünk. Aztán az ötvenéves évfordulón éppen a lengyel abortusztörvények elleni lázadástól hangos Európa. 

Svájcban a nők éppen 50 éve, 1971. február 7-én kaptak választójogot – a nyugati demokráciák közül utolsóként. Összehasonlításként: elsőként Amerikában, Wyoming államban kaptak 1869-ben választójogot a nők, majd Új-Zélandon és Ausztráliában döntöttek hasonlóképpen még a XIX. században. Európában először az Orosz Birodalomhoz tartozó Finn Nagyhercegségben született hasonló szabályozás, hazánkban pedig a Károlyi-kormány 1918-as néptörvényében írták elő először, hogy nők is szavazhatnak. Franciaországban ugyanerre a változtatásra 1944-ben, Olaszországban ’46-ban került sor. Aztán eltelt még 25 év, mire Svájcban 1971-ben a szabálymódosítás mellett döntöttek, amely döntés egyébként nem is hozott automatikus változást az erős kantonokból álló országban, ugyanis utolsó, kizárólag férfi döntéshozásra berendezkedett, Appenzell Innerrhoden tartományban csupán 1991-ben változtattak a bevett formán, a szövetségi bíróság kényszerítő fellépése után.

Mindezért ma különösen időszerű „hű”, „ha”, „jaj”-felkiáltásokkal sopánkodni, milyen világban élünk, éltünk. „Még az a nagy demokratikus Svájc is!” Hiszen ha a nőkkel így bánnak, mi minden lehet még ott…

Könnyű, sőt: kényelmes ezen logika mentén megítélni tőlünk testben-lélekben távoli országokat, jelen és múlt embereit, olyan döntéseket, amelyeknek a hátterét nem ismerjük, és valljuk be, legtöbbször nem is teszünk erőfeszítést megismerni. Elég nekünk egyetlen közös koordinátarendszer, amiben origóvá tesszük a moralizálás aktuális tárgyát – ebben az esetben a nők jogait – és ahhoz mérten elhelyezzük a világ országait. Háttértudás ehhez nem szükséges, a teljes kép felfestése még kevésbé: elég egy egyszerű, mégis látványos krikszkraksz, amiben egyben láthatjuk, megérthetjük az egész világot.

A svájci évfordulón túl egy másik, aktuálisabb téma is jól mutatja ezt: a nyugati világ vigyázó szemét újra és újra Lengyelországra veti azóta, hogy a 38 millió lakost számláló országban tavaly úgy döntött az alkotmánybíróság, nem végezhető abortusz abban az esetben (sem), ha a magzat várhatóan gyógyíthatatlan betegséggel születik. A Lengyelországban és számos más országban nagy felháborodást keltő jogszabály idén januárban hatályba lépett.

Iszonyatosan nehéz vallási, etikai, filozófiai kérdéseket, feloldhatatlan konfliktusok sorát sűríti magába a kérdés, lehet-e valakit beteg gyermeke megszülésére kényszeríteni. És képtelenség mindenki számára elfogadható választ adni, mert nem vagyunk egyformák: máshová helyezi a fókuszt egy keresztény ember, egy tartós betegséggel élő és egy tartósan beteg gyereket nevelő anya – és mindegyikőjüknek igaza is van.

Éppen ezért kapunk tökéletesen hamis képet a világról, ha ezt a kérdést kizárólag a női jogok felől közelítjük meg. Egysíkú koordinátarendszerré butítunk általa egy komplex kérdést, elvéve a valódi diskurzus és az érdemi gondolkodás esélyét is. Mert egy ilyen kétdimenziós megközelítésben nem kaphat helyet semmilyen mélység, semmilyen valódi, létező, tapintható igazság.  

A koordinátarendszert szem előtt tartva ugyan lehet hangzatos állításokat szajkózni (pl. ilyenek vagy olyanok a lengyelek / ilyenek vagy olyanok a keresztények / ilyenek vagy olyanok az emberek), de attól ezek nem lesznek igazak – maximum több ember tartja őket annak. Mert a világról nem lehet egyetlen szempontot vizsgálva igazságokat megfogalmazni – még akkor sem, ha a női jogok valóban fontos területét tesszük a középpontba.

Nagy az egyéni felelősségünk abban, felfekszünk-e egy-egy hullámra, hagyjuk-e magunkat efféle egytényezős értelmezésekkel megvezetni, vagy a több kihívást tartogató utat választjuk, és fenntartjuk magunkban az igényt a teljességre. Csak egyéni választás lehet az, hogy a konzerv-igazságokat fogyasztjuk, vagy újra és újra körbejárunk, megvizsgálunk, kiforralunk magunkban a kérdést, hogy aztán leszűrjünk egy-egy választ a magunk számára. Ami, lehet, sokaknak még csak nem is tetszik.

És hogy miképp kapcsolódik ez a svájciak jubileumához? Az is felhívja a figyelmet arra, mennyire nem érdemes egyetlen információból messzemenő következtetéseket levonni.

Mert bár igaz, hogy a nyugati demokráciák közül utolsóként Svájcban a nők éppen 50 éve, 1971. február 7-én kaptak választójogot – de sokféle politikai, történelmi, vallási tényező szerepet játszhatott abban, hogy ez így alakult, és ezeknek figyelembe vétele nélkül messzemenő következtetéseket levonni nem lenne célszerű. Mert a végén könnyen oda juthatnánk, mennyivel jobb volt az ötvenes években borsodi, mint zürichi nőnek lenni…

Ajánljuk még:

„A FOGYATÉKOS GYEREKET NEM SZABAD MEGTARTANI” – MONDTA A BIOLÓGIATANÁR NEKEM, HALLÁS- ÉS MOZGÁSSÉRÜLTNEK
TÍZBŐL EGY KÖZTERÜLET VISELI BUDAPESTEN NŐK NEVÉT – 20 HÍRES NŐ, AKI ÁTMENT A (TÚL) SZIGORÚ ROSTÁN...
NŐK, AVAGY A TÖBBKARÚ, DE VÉGKIMERÜLT ISTENNŐK: 17 DOLOG, AMIÉRT HÁLÁSAK LEHETÜNK

Bárcsak lennének asszonyi dologtiltó napok! – Egy hagyományéltető feminista vallomása
Huszonéves nő vagyok, aki fontosnak tartom a nemi egyenjogúságot, a nők hátrányos helyzetének megszüntetését, és várom, hogy érdemben folyjon társadalmi párbeszéd egyenértékű nők és férfiak között. És tisztelem, szeretem a hagyományokat. Fontosnak tartom, hogy emlékezzünk a tradicionális feladat- és szerepkörökre, és éltessük azokat – olyan mértékben, amennyire az kényelmes számunkra. Kényszerek és nyomasztás nélkül. Mert csak úgy érdemes.