„A fogyatékos gyereket nem szabad megtartani” – mondta a biológiatanár nekem, hallás- és mozgássérültnek

Megosztó

„A fogyatékos gyereket nem szabad megtartani” – mondta a biológiatanár nekem, hallás- és mozgássérültnek

Lengyelország tovább szigorítana abortusztörvényein, így sok beteg magzat megszülését is kötelezővé tennék. Egymásnak feszülnek a magzatvédők és az abortuszt ellenzők. Én meg arra gondolok közben, hogy megint elfelejtettünk valamit: hogy mindannyiunk döntése akár az egyik, akár a másik oldal mellet egyedi. Mert csak az lehet.

Lengyelországban október 22-én alkotmányellenesnek találták a beteg magzatok abortálását. Az eddig meglévő – alapvetően is szigorú – szabályozásuk mellett eddig évente átlagosan 2000 legális magzatelhajtást végeztek, amiknek oka az esetek 98 százalékában az embrió betegsége volt. Az új rendelkezés még szigorúbb: csak akkor kérhetnének terhességmegszakítást, ha nemi erőszak áldozatai, vérfertőzésből fogant a gyermek, vagy az anya életét veszélyezteti a terhesség. A bejelentések hatására több ezer tiltakozó ember vonult az utcára Lengyelországban, de több országban (Magyarországon is) szerveztek tüntetéseket.

Később, november 3-án a lengyel kormány elhalasztotta a határozat közzétételét és végrehajtását, ám az indulatok még mindig fortyognak: egymásnak feszülnek a magzatvédők és az abortuszt ellenzők. Én meg arra gondolok közben, hogy mennyire érzékeny társadalmi kérdés ez, és hogy megint elfelejtettünk valamit: hogy mindannyiunk döntése akár az egyik, akár a másik oldal mellet egyedi. Mert csak az lehet.

A magzatvédelem szürke zónája

Jodi Picoult könyve, az Életszikra egy abortuszklinikán játszódik. Van benne mindenféle karakter: magzatvédő, abortuszt ellenző, és a kérdések, amiket felvet a mű, jó eséllyel mindannyiunkban felmerülnek – és tabunak számítanak. A könyv tanulsága számomra az, hogy mindenki csupán addig magzatvédő, amíg nem saját magáról van szó. No meg az, hogy még ebben a kényes társadalmi kérdésben is, ahol egyszerre kellene védeni a magzatot és a gyermeket váró nőt, túl nagy szerepet kap az ítélkezés.

Valaki nekem egyszer azt mondta, az élet nem fekete-fehér, hanem sokszor szürke. Tiniként hajlamos voltam azt hinni, hogy lehet végérvényesen az egyik és a másik oldalra állni, de hát az élet nagy mesterjátékos, meglepő lapokat tud osztani.

Felnőttként gondolkodtam már abortuszról így is és úgy is. Ma azt vallom, ebben a témában nincs helye ítélkezésnek, sem pedig túlzó korlátozásnak. Ha az abortusz a téma, akkor

bennem megszólal a gyógypedagógus, a fogyatékossággal élő és a gyermekre vágyó anya is. Egyszerre. És ők mind mást éreznek. 

Fogyatékossággal élőként az abortuszról

Emlékszem, amikor gyerekként biológiaórán ültem és a szülésről beszélgettünk. A tanárom éppen az anyaság örömét ecsetelte, mígnem azt találta mondani, hogy szerinte a fogyatékos gyermeket nem szabad megtartani, mert az ő élete nem élet, sem a gyereknek, sem a szülőnek. Én meg ott ültem előtte, hallás- és mozgássérültként, és azt éreztem, hogy megkérdőjelezték a jogomat a létezéshez. Akkor, abban a pillanatban határozottan elleneztem az abortuszt. Elleneztem, mert azt gondoltam, hogy minden fogyatékossággal születő babában benne van a lehetőség, hogy egy csodálatos ember váljon belőle.

Rólam azt mondták, hogy soha nem fogok beszélni, és nem érek el semmi érdemlegeset. Ma már beszélek. Lediplomáztam. Dolgozom. És nem én vagyok az egyetlen ilyen ember a világon.

De ugye, az élet nem fekete-fehér.

 
Forrás: Unsplash
 

Szakemberként az abortuszról 

Gyógypedagógus felnőttként is sokat forgolódtam olyan szülők között, akik különféle fogyatékossággal és betegséggel élő gyermeket neveltek. A történetek soha nem hazudnak. Hallottam egy súlyosan értelmileg akadályozott gyermek anyukáját sírva beszélni arról, hogy nem tartotta meg a következő gyermekét, mert félt, hogy beteg lesz. Hallottam olyan történetet gyógypedagógus tanáromtól, hogy a szülők kérdezték meg tőle, hogy elmehetnek-e kikapcsolódni egyetlen hétvégére a gyerekük nélkül.

Hogy ők ettől rossz szülők-e?

Láttam végkimerültséget, szomorúságot, széthulló életeket és végtelen fájdalmat, olyan eseteket, amikor az abortusz jelenthetett volna alternatívát egy másik élethez. De ott voltak a sikertörténetek is, amilyennek az én életem is számított.

Az élet nem fekete-fehér. 

 Forrás: Unsplash

 

Gyermekre váró nőként az abortuszról

Anya is szeretnék lenni, és amióta él bennem ez a vágy, sokkal érzékenyebben érint a várandósság gondolata vagy az a tény, hogy egy baba úgy is dönthet, hogy elmegy. Önmagában az is megviseli az ember lelkét, hogy nem jön a várva várt gyermek, ha a teste cserben hagyja. Megértem azt is, ha egy régóta gyermek után vágyakozó nő nem tud azonosulni az abortusz szabad választásának gondolatával, mert igazságtalanak érzi, hogy van, aki nem él egy olyan lehetőséggel, amiért ők a lelküket is eladnák. És megértem azokat a nőket is, akik vallási okokból elvetik az abortuszt a saját esetükben.

De amit a lengyel abortusztörvény szab meg, az nem életszerű. Nem tudom, hogy bírnám ki ép ésszel azt, ha úgy kellene világra hozni egy gyermekünket, hogy tudom, nem marad sokáig köztünk.

Úgy nézni a hasam, hogy aki benne van, azzal alig élünk meg valamit az örömből és a szeretetből.

Azt hiszem, képtelen lennék újra szülni. 

De az élet nem fekete-fehér.

Az élet sokszor szürke zónákat hoz létre, és akárhogy is nézem, a döntés joga mindig kizárólag annál a nőnél van, aki hideg veríték közepette bámul le a remegő kezére a mosdóban. Aki próbálja kivenni a kezében lévő terhességi teszt eredményét. Kisillabizálni a használati utasítás betűiből, hogy ez most pozitív-e vagy negatív. Annak a kezében, aki próbálja a lehető legjobb döntést hozni. 

És ez a döntés lehet az abortusz is.

Lehet, mert a forgatókönyv mindenkinek más. 

Nyitókép: A lengyelországi tüntetés nyolcadik napja
Forrás: Zuza Gałczyńska / Unsplash

Ajánljuk még:

„ENDOMETRIÓZISOS VALÓSÁG AZ ÉN TESTI-LELKI CSERNOBILOM”
„NEM VOLTAM MÁS, CSAK EGY ÜRES HÉJ, BELÜL EGYETLEN VÁGGYAL: HOGY TEHERBE ESSEK”