„Az orvosoknak meg kell változni a szülésben” – interjú Dr. Bálint Sándorral

Ha szül egy nő, jellemzően nehezen bízza rá magát egy betoppanó orvosra, akivel lehet, akkor találkozik először. Mik a tapasztalatai, hogyan kezelik a kismamák ezt a helyzetet? 

Lehet, nem tetszik, amit mondani fogok, de itthon eddig nagyon el voltunk kényeztetve. Számos páciensem, ismerősöm él külföldön, és ha például ma Németországban, Londonban, Svédországban beindul valakinek a szülése, akkor kihívják a mentőt, a mentő pedig betelefonál az első kórházba. Elképzelhető, hogy ott nincs hely, így telefonálnak tovább, és végül akár száz kilométerrel arrébb is szülhet a lakásától a kismama. Mintha ön Budapestről Siófokon kötne ki, mert csak ott volt üres hely. Na, ehhez mit szólna?

Felháborodnék.

El tudom képzelni. Van egy jó történetem. Több mint ötven éve vagyok a pályán és mindig augusztusban mentem szabadságra, ez köztudott volt rólam. Egy alkalommal izgatottan telefonált egy asszony, aki korábban már szült nálam, hogy még mindig augusztusban megyek-e szabadságra. Mondtam, hogy igen, erre hallom, ahogy odaszól a férjének: „Nem megmondtam, hogy vigyázz!” Az, hogy ma nem lehet megválasztani az orvost, tőrdöfés a nők számára, mégis úgy gondolom: muszáj volt ezt meglépni.

Miért?

Mert a hálapénz intézménye megalázta az orvosokat. Én se hittem el, hogy lehetséges kivezetni, meg voltam róla győződve, hogy hálapénz, amíg én élek, lesz. Ebből neveltem föl a négy fiamat. Közben

Németországban, amikor kint voltam egy tanulmányúton, nem akarták elhinni, hogy pénzt raknak az asszonyok a zsebembe.

Megalázó volt, nem mellesleg a rendszerbe volt kódolva, hogy az orvos hülyére dolgozta magát, mert hol szülőszoba, hol ügyelet, hol műtő, hol magánrendelés, hol kórházi munka volt – én is mindig dolgoztam valahol. Most normális keretek között tartható a munkaidő, miközben igen szépen meg lehet élni a fizetésből. Ez jó az orvosok számára, ugyanakkor nekik is szokniuk kell a rendszert szakmailag, hiszen évtizedekig úgy dolgoztak, hogy sok esetben végig tudtak kísérni egy várandóságot, ismerték az asszonyt és a helyzetét is. Most másképpen kell dolgozniuk. 

A szülésre készülő nők hogyan alkalmazkodhatnak jól ehhez a helyzethez?

Fontos látni, hogy egyelőre a megszokások uralkodnak. Eddig a nők orvosokban való bizalma annak mentén alakult ki, hogy eldönthették, kihez járnak, kinél szülnek. Mivel a választott orvosban nagyon bíztak, a többiben nyilvánvalóan kevésbé. Maga

a hálapénz intézménye még tovább növelte a bizalmatlanságot, mivel azt az érzetet keltette, hogy csak a pluszpénz fejében teljesítenek az orvosok, és nem hivatástudatból.

Egyelőre a változtatás egyik fő folyománya az, hogy az asszonyok elmennek magánklinikákra és fizetnek másfél millió forintot, miközben ugyanazt kapják szakmai szempontból, mint az állami kórházban, tán még kevesebbet is. Várhatóan kell legalább 10-15 év, hogy megérezzék, a váltás szükségszerű volt, és nem rossz irányba haladunk. El kell hinniük, hogy hálapénz nélkül is orvos az orvos, és ez időbe telik. Emellett biztatok mindenkit, gondolkodjon el, hogy a német és az angol asszony hogyan oldja meg a maga helyzetét olyan simán.

Maga szerint hogyan?

Amikor egy nő azt mondja mosolyogva, hogy még szeretne szülni, az engem mindig elvarázsol, mert olyankor valójában fütyül arra, mi lesz majd, csak a jelenben van. Ilyenkor áll a legközelebb ahhoz, hogy az egész folyamatot a maga természetességében végigvigye, hozzáférjen a saját tudásához. Csakhogy menet közben elkezd aggódni, és jön a kérdés: „Doktor úr, mit ajánl, hova menjek szülni?” Pedig az asszonyok tudnak szülni – ebből kell kiindulni.

Fotó: Dr. Bálint Sándor

 Mi az orvos szerepe a szülésben?

Amikor még én tanultam, azt mondták, hogy mi, orvosok vagyunk a szülőszobában a legfontosabbak, hiszen mi vagyunk a folyamat szakmai felelősei. Ez utóbbi igaz, de nem azt jelenti, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, és azt sem jelenti, hogy mi szülünk. Régi vicc a szülőosztályon, hogy két szülész-orvos összefut az ügyeletben: „Na, megszültél már? Nem, még nem szültem meg, de már alakulok.” Tényleg azonosultunk a helyzettel. Ez a szemlélet a szülőszobában oda vezet, hogy az orvos szülő szerepbe kerül, a szülő nő pedig a gyerek szerepébe. Az orvos az apafigura, a szülésznő pedig az anyafigura, a kismama viszont regressziót él meg, mondván, apu és anyu úgyis segít nekem. Tehát az eseményeket nem végigviszi, hanem elszenvedi. Ezen kell változtatni, és ez a folyamat már elindult a kilencvenes években. A feminista szemlélet a külvilágban állt ki a változásért, én meg bent a kórházban. Idővel rájöttem, hogy ezt a rendszert apró lépésekkel, reformokkal lehet csak jobbá tenni. Ezen dolgoztam negyven évet, és

szép eredménynek látom, hogy most már kimondhatjuk: az orvosoknak meg kell változni a szülésben.

Már képzések is vannak erre vonatkozóan, amit minden kórház meg fog kapni, részt vettem a szakmai anyag összeállításában.

Mint orvosnak, hogyan változott meg a véleménye az évek során?

Megtapasztaltam, hogy az asszonyok mire képesek, és rájöttem, hogy nem azért tudnak szülni, mert én ott vagyok. Ha jól utánaszámolok, akkor olyan egymilliárd nő szül orvossal a Földön, négymilliárd pedig nélküle. Valószínűleg van mellette egy idősebb, tapasztalt asszony, de nem egy orvos. A WHO a mai napig azt mondja, hogy a szülések nyolcvan százalékában nincs szükség orvosi segítségre. Tizenöt százalék a császár, és öt százalék, ha probléma, betegség van jelen, de tízből nyolc asszony képes arra, hogy szaksegítség, beavatkozás nélkül szüljön. 

Az orvos nyolcvan százalékban csak a biztonsági öv. Fontos tartozék, de nem a biztonsági öv vezeti az autót. 

A nők szüléskor alkalmazott tudása nem veszett el, csak átalakult a civilizáció révén. Sok mindent tudunk a szülésről orvosilag, tudjuk már befolyásolni is, ha probléma van, de ettől még a nők képessége megmaradt. Az asszony – és most Szendi Gábort, klinikai szakpszichológust idézem – az evolúció csúcsmodellje. Mi, férfiak, ehhez képest kicsik vagyunk. Egy szüléskor hagyni kell érvényesülni a nőt, az orvos csak kíséri a folyamatot, és csak szükség esetén nyújt segítséget. Ezt nekem is meg kellett tanulnom, félre kellett tennem az egómat. 

Dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász, pszichoterapeuta. Hitvallása szerint tíz évnyi szakorvosi munka után ráébredt, hogy az asszonyoknak nemcsak „műveleti területe”, hanem lelke is van. Így tanult pszichoterápiát is, a lélektani ismeretek pedig elvezették a kórházi körülmények között is megvalósítható természetes szülésig. Nagy szerepe volt az alternatív szülés elterjesztésében a Szent Imre Kórház szülészetének főorvosaként, tevékenysége ma is legendaként terjed a várandós nők körében.

Mit lehet tenni, ha éppen nem érzi magában ezt az erőt a nő?

Ha nem érzi, akkor megkérdezem, mit érzett, amikor úgy döntött, szeretne gyermeket. Pár mondat után kiderül, legtöbben úgy érezték, valaminek történnie kell. Az egyik asszony elmesélte, hogy voltak valamiféle kiránduláson és azt érezte, hogy ő most feltétlenül szeretné leteperni a férjét. Mit jelent ez? Hogy a jelenben élt, és hagyta, hogy a teste jelzései irányítsák, hiszen azért ugrott a férjére, mert éppen akkor volt fogantatásképes állapotban. Ha a nő elhiszi, hogy a várandósság ugyanilyen természetes folyamatként halad tovább, aminek végigvitelére ő gondolkodás nélkül is képes, annak nagy ereje van. Viszont az asszonyok gyakran egy belső színházat játszanak a fejükben, mindenféle rossz eshetőségen gondolkodnak, szoronganak. Ez valójában nem a jövő eshetőségeiről szól, hanem a jelenben érzett bizonytalanságról, aminek számtalan oka lehet. El kell érni, hogy az asszony újra bízzon önmagában.

Hogyan lehet ezt elérni?

Fel szoktam tenni néhány kérdést az asszonyoknak, amikre csak igennel és nemmel válaszolhatnak. Mehet a játék?

Igen.

Maga szép?

Mondhatjuk.

Igen?

Igen.

Okos?

Igen.

Csinos?

Igen.

Fiatal?

Nem.

Miért? Százéves?

Nem. 

Nem kérdezem, hány éves, mert csak magára kell nézni. Nyugodtan, csak vállalja, hogy fiatal! Fiatal?

Igen.

Egészséges?

Igen.

És nőből van?

Igen.

Akkor tökéletes. Még soha nem volt olyan nő, aki előbb-utóbb ne fogadta volna el ezeket a provokatív kérdéseket, mert addig szorítottam a sarokba, míg el nem ismerte, hogy szép, okos, fiatal, egészséges, és nőből van, vagyis tökéles.

Miért van az, hogy sarokba kell szorítani ezekkel a kérdésekkel a nőket? Miért van az, hogy olyan nehezen ismerjük el az erényeinket?

Nekem is több évtizedbe telt, mire ezeket a folyamatokat megértettem. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért más minden szülés, miért viselkedik olyan sokféle módon a vajúdó asszony. Így ébredtem rá, hogy a nőknek sajátos lelkük van, és másképpen kell segíteni őket. Először hipnózist kezdtem alkalmazni, ugyanis a fájdalomtól félt mindenki, tehát úgy gondoltam, itt kell segítenem. Sok asszony ezért akart hozzám jönni szülni, illetve küldték is őket szükség esetén, mondván, hogy kiképzett hipnoterapeuta vagyok.

Működött?

A nyolcvanas években a hipnózis egy nagyon csúnya, kapitalista, népbutító eljárásnak számított – a valláshoz hasonlóan –, tehát nem támogatta a kórház, ennek következtében nem tudtam megfelelő körülményeket biztosítani hozzá. Végül más irányból közelítettem meg a problémát, megkérdeztem az asszonyoktól, miért akarnak hipnózist. Kiderült, mindenki attól retteg, ami a szülőszobában szerinte történni fog. A saját rossz tapasztalatoktól a különböző, másoktól hallott szörnyűségekig bármi előhozhatja ezt a félelmet, hiszen az asszonyok beszélgetnek, összegyűlnek a játszótereken, itt-ott, és elmesélik, mi történt velük a szülés során.

Ha jelen van egy asszony, aki éppen gyereket vár, akkor azt finoman szólva „megküldik” történetekkel és egymást felülmúlva állnak elő a szörnyűségekkel. Az a szegény pedig megijed.

Az asszonyok azért bizonytalanodnak el, azért nem érzik aztán az erejüket, mert csapdába kerülnek: a kialakult rettegésük állandóan tudatközelben van, amiatt nem férnek hozzá a saját, mélyen nyugvó tudásukhoz. 

De a rossz forgatókönyvek tényleg bekövetkezhetnek. Azzal ne számoljunk?

Ha maga most lemegy autóval a Balatonra, akkor útközben aggódik-e azon, hogy elfogy az olaj?

Nem, mert statisztikailag kicsi ez esélye.

Nem fél, pedig van rá esély, hogy baj lesz. Ha pedig bekövetkezik, akkor ahhoz alkalmazkodik, megoldja. Viszont úgy gondolom, ez a csekély lehetőség nem akadályozza meg, hogy elutazzon. Egyébként a szülészeti rémtörténetekre is érdemes máshonnan ránézni: senki nem arra gondol, hogy ilyenkor az asszonyok elsődlegesen nem ijesztgetni akarnak, hanem átadják tapasztalataikat, megosztják, milyen erősek, hiszen túlélték a nehézséget is. Ez arról szól:

„Vegyétek észre, hogy ezen a sok szörnyűségen túljutottam, és itt vagyok.”

Az asszony a cél érdekében nagyszerű dolgokra képes. Mert amikor a nő a gyerekének segít és együtt dolgozik a gyerekével, akkor kibírja, bármilyen nehéz és fájdalmas is. 

Hogyan hiheti el a nő, hogy minden tudása megvan a jó szüléshez, ha már van egy rossz szülésélménye vagy veszteség érte?

A pácienseimnek a fele ilyen helyzetben kerül hozzám, és a korábbi gondok feldolgozásával foglalkozunk. Ilyenkor tisztázzuk, hogy ez a múlt, a gyerek, akit ezután szeretnének megszülni, a jövő, és most a kettő között, a jelenben nem érzik jól magukat. Ha valakinek folyton egy elvesztett gyerek jár az eszében vagy egy korábbi szülésélmény, akkor a jelenben nem veszi észre, hogy szép, csinos, okos, fiatal, egészséges és nőből van. Pszichogén energiákat veszít, és nem tud feltöltődni még az az alvással sem, hiszen rosszul alszik.

Azoknak az asszonyoknak, akik elveszítik a gyereket mondjuk 25 hetesen vagy 37 hetesen, azt kell elhinniük, hogy ez nem rajtuk múlt.

Ha történetesen öt professzor lett volna ott és minden az ég világon, a természetet akkor sem tudta volna senki legyőzni. Persze a veszteséget fel kell dolgozni, ami nehéz, pszichológiai munkát igényel. A pszichológiai állapot önmagában meghatározza a fogantatást, a várandóságot, a szülést. Azt szoktam mondani az asszonyoknak, mindennap gyűjtsenek örömgyöngyöket, vagyis vegyék észre, milyen nagyszerű élmény nőnek lenni. Figyeljenek arra, mit éreznek! A kismama mozogjon, járjon el jógára, tornára, bármire, de ne azért, hogy kipipálja azt, mint egy szüléshez vezető feladatot, hanem azért, hogy ott jól érezze magát. És itt jön a következő pszichológiai ajánlásom: a jelenben érezze magát mindig jól. Erről azt mondja a szaknyelv, át kell keretezni, hogy őróla szóljon a várandósság, ne a félelmeiről. Élvezze és hagyja, hogy az agya átkapcsoljon egy ősi tudásra, az ösztöneire – ahhoz már nem kell semmit tanulni, nem kell semmin gondolkodni, mert azt eleve adott.