Élet távkapcsolatban: közelség lehet a távolságban, és sok buktató
A távkapcsolatokról sokan nagyon szélsőségesen negatívan gondolkodnak. De biztos, hogy annyira ördögtől valók? Vagy lehet ezt is jól csinálni?
A szakmai életemben pszichológusként tevékenykedem, egyéni, illetve család-és párterápiás folyamatokban dolgozom. A közel hat éve űzött hivatásom mellett szívügyem a pszichoedukáció, annak támogatása, hogy az emberek tudatosabban éljék a mindennapjaikat. Ehhez viszont szemléletformálásra van szükség: ennek egy formáját találtam meg a publikálásban.
A távkapcsolatokról sokan nagyon szélsőségesen negatívan gondolkodnak. De biztos, hogy annyira ördögtől valók? Vagy lehet ezt is jól csinálni?
A kérdés paradoxnak tűnhet, mégis úgy látszik, vannak bizonyos határok, amelyeken belül „jól, normálisan” gyászolunk, és van, ami már azon túlmutat. Ugyanis az elhúzódó gyász – hosszas szakmai diskurzus után – idén bekerült a mentális zavarokat listázó kézikönyvbe.
Bár a rákkutatás folyamatosan zajlik, mégsem teljesen tisztázott, hogy pontosan milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogy valaki daganatos betegséggel él-e egy nap vagy sem, ahogyan azt sem tudjuk pontosan, min múlik a gyógyulás. A pszichés tényezők vitathatatlan szerepéről egy pszichológus és egy érintett beszámolója következik.
A tökéletességre való törekvés világát éljük, amiben legtöbbször csak az elfogadható, ami hibátlan, konfliktusmentes, egyszerű és természetes. Ez azonban nagy nyomást tesz a párkapcsolatokra, és így a szexualitásra is. Lássuk, miként viszonyul egymáshoz az elvárás és a valóság!
A férfi-női barátságok létezése is megosztó téma. Még inkább megosztó, ha továbbmegyünk és extrákkal is színesítjük a barátságot. Mi ez valójában? És ami még fontosabb: lehet jól csinálni?
Ha határozottan képviseljük magunkat, mások – akik esetleg nem tudják ugyanezt tenni –, úgy érezhetik, önzők vagyunk. Pedig az asszertív kommunikáció, amely az önérvényesítés kifejezett módja, közel sem mondható önző dolognak. Nézzük meg, miért!