A gyász egy nehéz téma. Sokan vannak, akik nehezen tudnak kapcsolódni a gyászolókhoz, félnek attól, hogy amit vagy ahogy mondanak, negatív irányba tereli a másikat, vagy csak bizonytalanok afelől, hogyan tudnának segíteni. Mások szerint a veszteségeinkről ciki beszélni – pedig számtalan olyan élethelyzet van, ami ide, a veszteségélmények közé sorolható.

Nem csak akkor gyászolhatunk, ha halállal találkozunk a környezetünkben. El lehet gyászolni a nem jól működő kapcsolatot, aminek véget vetünk, a munkahelyünket, ha váltunk, a meghiúsult reményeinket és elérhetetlen vágyainkat is, ha egyszer lemondunk róluk.

A gyászélmény tehát gyakoribb, mint hisszük.

Azt, ahogy ezekben a veszteségeket követő napokban, hetekben viselkedünk, számtalan társadalmi és kulturális norma meghatározza. A társadalmunkban a fekete szín a gyászé, illik ilyet viselnünk, ha elveszítettünk valakit, és nem ildomos hangoskodni, túl vidámnak, harsánynak vagy akár csak feltűnőnek lenni.

Vannak általánosnak mondható gondolatok arról, mennyi ideig kell, illik vagy éppen lehet gyászolni, meddig normális egy gyászfolyamat és miképp néz ki pontosan. Arról is folyik diskurzus, mi a veszteségfeldolgozás normális megnyilvánulása: szabad-e sírni, s ha igen, akkor hol, kik előtt, mennyi ideig, vagy éppen szabad-e nevetni nem sokkal azután, hogy elveszítettünk valakit. Felnövekedve szinte észrevétlenül sajátítjuk el ennek a kimondatlan szabályrendszernek a tételeit, így mikor úgy hozza az élet, hogy gyászolnunk kell, már ismerjük a formaságokat.

A személyes terünkön és kulturális közegünkön túl most a pszichológia tudománya is állást foglalt afelől, mit gondol „normális gyászfolyamatnak”.

A „normális” gyász

A szakképzés során olyan szerencsés voltam, hogy dr. Sarungi Emőkétől tanulhattam a gyászról. Ő hozta létre itthon a Gyógyulás a gyászból alapítványt, azzal a céllal, hogy az önsegítés szerepét hangsúlyozza ezen az úton. A tőle hallott számtalan hasznos gondolat közül az egyik, ami a mai napig a fülemben cseng az, hogy „minden gyász egyedi, felejtsük el, hogyan kellene ezt csinálni”.

Ha ezt elfogadjuk, akkor felmerülhet a kérdés, hogyan, mi alapján szabhatna bárki határt, a „normális” és a „már nem normális” gyász között. A szakma most mégis húzott egy ilyen határvonalat.

Hogy néz ki egy gyászfolyamat?

A gyászreakció azzal indul, hogy szembesülünk a veszteséggel. Jön a hír, hogy elhunyt a szerettünk, a párunk közli, hogy nem szeretné folytatni velünk a kapcsolatot, elbocsát minket a felettesünk, megtudjuk, hogy meddők vagyunk, pedig nagy családról ábrándoztunk... Ez csak néhány példa, ami gyászreakciót válthat ki.

Ilyenkor habitusunktól, személyiségünktől, tapasztalatainktól és a helyzettől függően sokféle reakciót mutathatunk. Van, aki hangosan sír, zokog, kiabál, összeomlik, annyira fáj neki, amit érez. Mások csendesen sírnak, tehetetlennek és elveszettnek érzik magukat, és megint mások szinte megbénulnak a hír hallatán vagy akár próbálják letagadni azt.

A temetés (papírok aláírása, munkahely elhagyása stb.) után sokan elkezdik az újrarendeződést, azonban a gyászreakció ekkor még nem ér véget.

Nem véletlen, hogy a köznyelv „gyászévet” emleget: általában ennyi idő alatt történik meg a teljes rendeződés, de ez közel sem törvényszerű. Ráadásul nem az számít, hogy eltelik 365 nap, sokkal lényegesebb ennél, hogy mit teszünk ennyi idő alatt, például hogy mennyire dolgozunk aktívan a nehézséggel való megküzdésen. Halálesetek kapcsán méginkább fontos, hogy elteljen egy év, mert ennyi idő alatt zajlik le minden esemény, amely kibillenthet az egyensúlyból: az első születésnap, karácsony, évforduló elveszített szerettünk nélkül.

Vannak azonban, akik nehezebben találnak vissza önmagukhoz. A mentális zavarok nagykönyvének frissített változatában az ő diagnosztizálásukra nemrégiben helyet kapott az „elhúzódó gyászzavar”.

Elhúzódó gyászzavar: a „nem normális” gyász 

Az „elhúzódó gyászzavar” diagnózis annak a felnőttnek adható meg, aki

• egy éven belül elveszített egy hozzá közel álló személyt. Serdülők és gyermekek esetén ez az idő hat hónap.
• erősen vágyakozik, epekedik az elhunyt iránt, akár mindennapos jelleggel, minimum egy hónapon át.
• annyira sokat és intenzíven gondol az elhunytra, hogy az már károsítja saját működését a munkában, a társasági életben, vagy az élet bármely egyéb területén. Olyannyira az elhunytra koncentrál gondolatban, hogy képtelen például helyt állni a munkahelyén, figyelmét oda összpontosítani, ráadásul nyomasztó gondolatai okán barátaitól is visszahúzódhat. 
• magányos és úgy érezheti, mintha saját lényének egy részét veszítette volna el.
• lehet dühös, szomorú, de az is megesik, hogy érdektelenné, érzelmileg dermedtté válik. Nem érdekli az, ami korábban örömöt okozott, nem tervezgeti a jövőt, nem is igazán látja értelmét a mindennapjainak.
• esetlegesen próbálja elkerülni azokat a helyzeteket, helyszíneket, vagy akár embereket, tárgyakat, amik vagy akik az elhunytra emlékeztetnék. Ez hosszú távon beszűküléshez vezethet, ami csak még tovább fokozza az elmagányosodást.

Nem lesz címke a diagnózis?

A szakma egyik nagy kérdése annak kapcsán, jó-e, ha bekerül a kézikönyvbe ez a diagnózis, az volt, hogy ha címkézzük a gyászolót, az nem ront-e csak még tovább az egyébként is labilis állapotban lévő ember helyzetén. Felmerült az is, hogy ha diagnózist állítunk, (látszólag) szembemegyünk azzal az állítással, hogy minden gyász egyedi. 

Ugyanakkor szerintem a diagnosztikai kategória megalkotása jó alapja annak, hogy jobban bekerüljön a köztudatba az, hogy bizonyos határon túl a gyász már probléma lehet. Fontos, hogy az is minél többekhez eljusson, hogy az érintett nem a környezet számára teher, hanem saját magának okoz nehézséget, és akár veszélyes is lehet önmagára. A diagnózis innen nézve felhívó jellegű. Nem az számít, hogy mentális betegként kategorizálunk vele valakit, hanem az, hogy felismerjük, bizonyos esetekben segítségre van szükség. Hogy beszélünk arról, hogy a természetes folyamatoknak időt kell adni, de ha mindent hagyunk, ha nem szabunk határokat, az veszélyes lehet. 

A diagnózis, amely segít megkülönböztetni, mi fér bele az egészséges gyászba és mi nem, ezen a szemüvegen át nézve az egészségünket szolgálja, és azt, hogy mindenki a maga számára szükséges ellátást kapja. Aztán ha valakinek támaszra van szüksége, remélhetőleg olyan szakemberhez kerül, aki egyénileg rá szabott, személyes segítséget nyújt.