A kamu-nárcizmus diadala: többet ésszel, mint címkével!

Ennek a cikknek a megírását egy néhány hónappal ezelőtti beszélgetésem ihlette. Egy barátnőmnek fejtegettem, mennyire idegesít, hogy mostanában divat lett mindenkire azt mondani, hogy nárcisztikus, miközben néhány évvel ezelőtt még mi, egyszerű laikus internetezők, a nárciszról egy virágra asszociáltunk, nem pedig az exeinkre. Ő felhívta a figyelmemet arra, hogy lehet, nem nárciztunk le mindenkit, de a mi kiskamasz éveink alatt volt más, mégpedig a depresszió, vagy ahogy mi emlegettük tiniként, a depi. És milyen igaza volt! Ugyanis volt már akkor legalább egy felnőtt, aki azt próbálta elmagyarázni nekünk, kiskamaszoknak, hogy a depresszió nem valami romanticizálható, cuki kis szomorúságféle, hanem egy mentális betegség, és nem kellene úton-útfélen emlegetni. 

Aztán valahogy ez lecsengett, már kevesebbet mondogatták ezt az emberek, mert akkor bejött egy másik címkézés. Akkor menő lett átlagosnak, egyszerű, szürke, jelentéktelen, hétköznapi lánynak lenni. Számos ifjúsági regény született azokban az években, ahol az egyszerű, átlagos lányokból lettek a különféle szuperképességekkel megáldott csodalények, esetleg a legjobb pasik barátnői. Aztán, ahogy ez hirtelen túl sok lett, divat lett furának, különcnek lenni, és a sok fura, különc tini közt az volt ám az igazán fura, igazán különc és igazán menő, aki még azt is el tudta hitetni a világgal, hogy ő amolyan művészféleség.

Hogy ezután mi jött ezen a vonalon, azt nem tudom, mert elkezdtem leszokni a tiniregényekről, és a közösségi médiában is más jellegű tartalmak váltak érdekesebbé számomra és azon emberek számára, akikkel együtt voltunk depisek, átlagosak, furák, különcök és művészek. Ahogy felnőttem, elkezdtem egyre több női csoportba belépni, és itt tűnt fel olyan négy-öt évvel ezelőtt a nárcizás. Ahogy ez a személyiségzavar bekerült a köztudatba, hirtelen mindenki elkezdett nagyon érteni hozzá, és

mindenki ismert legalább négy érintettet, továbbá nehezen lehet olyan nőt találni, aki ne állítaná azt, hogy már volt nárcisztikus exe.

Olyan emberek kezdtek dobálózni a szakkifejezéssel, ami a szakembereknek is komoly fejtörést okoz, akiknek fogalmuk nincs az egészről, és mára a nárcisztikus definíciója úgy terjed az interneten, mint valami népmese. Itt-ott belemódosítunk, elveszünk belőle, hozzáteszünk egy picit, alakítgatjuk, és máris rá lehet húzni valakire, akit ismerünk.
Egyszer felvetettem ezt a témát egy fórumon, ahol több kommentelő is azt kérdezte, miért fáj az nekem, ha nekik nárci az exük, az apjuk, a tesójuk, a bárkijük? Egyébként is örüljek, amíg nekem még nem volt dolgom egyel sem. Én meg magyarázkodhattam, hogy nem azzal van bajom, ha valaki azt mondja, hogy egy nárcisztikussal volt kapcsolata, hanem azzal, hogy elcsépeltté válik ez a kifejezés. Ez pedig akkor kezd problémákat okozni, amikor pont az ilyen rámondások miatt nem veszik komolyan azokat, akik tényleg egy nárcisztikus embertől próbálnak szabadulni. Mert tőlük csak szabadulni lehet. És kell is. De a szabadulásban segíteni csak akkor lehet bárkinek, ha a probléma nincs minden oldalról elbagatellizálva.

Miattuk tartom fontosnak, hogy beszéljünk a témáról. Hogy ha valaki jelzi, hogy mentális betegséggel küzd ő, vagy a hozzátartozója, ne intézzük el annyival, hogy, igen, így járt a szomszéd Julcsa is, éld tovább az életed. Ha felelőtlenül dobálózunk a diagnózisokkal (ha úgy tetszik: szórjuk egymásra a címkéket), hiteltelenítjük azokat a problémákat, amik felmerülnek, amikor valaki tényleg szenved egy betegtől.

Nem azt mondom, hogy nem jó ötlet írni a szomorúságunkról, az érzéseinkről. Sőt. Nem azt mondom, hogy nem lehet jó beszámolni róla, ha rosszul állnak a dolgok egy párkapcsolatban. Nincs bajom azzal se, ha valaki megnéz néhány videót, elolvas pár könyvet akár a nárcizmusról, akár bármi más fogalomról, ami hirtelen elárasztja a közbeszédet, mert ezek hozhatnak felismeréseket egy szerettünkkel, ismerősünkkel kapcsolatban. De azzal nem teszünk jót se nekik, se magunknak, sem a világnak, ha ezt a tudást, ezt a felismerést később arra használjuk, hogy jelzőket húzzunk a másikra. 

Figyeljünk oda egymásra! A legfontosabb, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Ha ezt szem előtt tartjuk, talán elkerülhető lesz a címkézés. Legalább egy kicsit.