Fejben dőlne el, hogy felgyógyulunk-e a rákból? Egy pszichológus és egy érintett tapasztalatai

Pszicho

Egy.életem

Fejben dőlne el, hogy felgyógyulunk-e a rákból? Egy pszichológus és egy érintett tapasztalatai

Bár a rákkutatás folyamatosan zajlik, mégsem teljesen tisztázott, hogy pontosan milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogy valaki daganatos betegséggel él-e egy nap vagy sem, ahogyan azt sem tudjuk pontosan, min múlik a gyógyulás. A pszichés tényezők vitathatatlan szerepéről egy pszichológus és egy érintett beszámolója következik.

Mi okozza a rákos elváltozást?

Vannak tények, amikkel talán már senkinek sem lehet újat mondani. Ilyen például, hogy a dohányzás megnöveli a tüdőrák vagy éppen a garat- és gégerák kockázatát, a nagy mennyiségű alkohol májrákhoz vezethet, szabadossággal pedig akár HPV-fertőzést is kaphatunk, ami nőknél a méhnyakrákok legnagyobb részét okozza.

De hogy kerül a listába a stressz, mint daganatot okozó tényező? Szerencsére a legtöbb kutatás szerint nem közvetlenül. Ennek ellenére a stressz közvetett módon mégiscsak befolyásoló tényező, ugyanis olyan viselkedésformák kialakításához vezethet, amelyek hosszú távon veszélyesek lehetnek a rák kialakulása szempontjából. Sokan egy-egy (vagy akár több) ital elfogyasztásával vagy épp dohányzással próbálják leküzdeni a stresszt, aminek túlzott mértékű, kezeletlen jelenléte depresszióhoz vezethet.

A legtöbb tanulmány szerint a rák kialakulásában kicsi, ugyanakkor a lefolyásában már annál nagyobb szerepet játszanak a különböző pszichológiai faktorok.

Az első időszak

A diagnózissal való szembesülés után ki-ki személyiségétől függően sokféleképpen reagálhat. Van, aki kétségbeesik, tehetetlennek érzi magát, végtelen szomorúságot él meg, szinte már el is kezdi gyászolni az életét. Mások úgy érezhetik, többé nem urai saját testüknek, elveszítették a kontrollt és teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a betegségnek. Megint mások a stigmától félnek, hogy mostantól ők „a betegek”, ami egy láthatatlan, mégis erős határt húz közéjük és „az egészségesek” közé. Aztán ott vannak azok, akik megoldandó feladatként, több optimizmussal tudnak tekinteni az előttük álló időszakra. Hisznek abban, hogy legyőzhetik a rájuk váró nehézségeket. Jellemzően az utóbbi csoportba tartozók azok, akik nagy erőt tulajdonítanak a gondolkodásmódjuknak és a hozzáállásuknak. Akik bíznak benne, hogy valamekkora részben ezen is múlik a gyógyulás. Aki reményvesztett, akár depresszióssá is válhat, azt pedig a rákgyógyítás több területén is megállapították már, hogy a depresszióban érintettek kevésbé viselik jól a fájdalmat.

Henrik (47) így emlékszik vissza a diagnózissal való szembesülés idejére és az első néhány hónap eseményeire: „2018-ban, a május elsejei hosszú hétvégén éreztem először a fájdalmat a hasamban, és egyből mentem is kivizsgálásokra. 2018 júniusában már meg is kaptam a hivatalos diagnózist: hasnyálmirigy-daganat. Akkor nem is igazán fogtam fel, hogy mekkora a probléma, nem vert le annyira, készültem már rá, mert magam is ezt sejtettem. Az első kérdésem az volt: hogyan gyógyulok meg? Egy héttel a diagnózis után aztán jött az első igazi törés. Elmentem egy sebészhez magánrendelésre, és ő azt mondta, meg kell próbálni a műtétet. Kijöttem tőle és bőgtem egy jót a feleségemmel, a gyerekekre gondoltam, akiknek szükségük volt és van is rám. A legnagyobb akkor tizennégy éves volt, a középső tíz, a legkisebb alig kettő. A feleségem azt mondta: az nem lehet, hogy a közös gyermekünk apa nélkül nőjön fel. Innentől mentem előre! Még abban a hónapban, pontosan június 20-án megműtöttek. Sajnos a műtét nem sikerült. Emlékszem, hogy amikor kijöttem a műtőből és megébresztettek, az volt az első gondolatom, hogy miért nem vagyok az intenzív osztályon, amikor a sikeres műtét után oda kellett volna kerülnöm. Mint utólag kiderült,

a sebész ekkor megmondta a feleségemnek, hogy 6 hónapom van még hátra. Én ezt csak a 6 hónap lejárta után tudtam meg.”

Fejben dől el?

Arról, hogy a rákkal való küzdelemben milyen pszichés, vagy személyiségbeli tényezők játszanak szerepet, sokan végeztek már kutatásokat. Lengyel kutatók például azt találták, nagy szerepe van annak, hogy milyennek ítéljük meg a saját egészségi állapotunkat. Annál, aki bízik benne, hogy jó állapotban van, teherbíró vagy ellenálló, kisebb a kockázata a betegség negatív kimenetelének. A saját értékítéletünk – ami nyilvánvalóan átszövi a hozzáállásunkat is – meghatározza azt is, miként alakul a mentális és a fizikai egészségünk.

Emlőrákkal küzdő nők vizsgálatában azt találták, hogy azok az érintettek vannak jobb állapotban a betegség ideje alatt (mind fizikailag, mind mentálisan), akik saját betegségükre mint kezelhető és kontroll alatt tartható zavarra tekintettek. Eszerint tehát, még ha nyilvánvalóan nem is teljes mértékben fejben dől el, hogy hogyan jövünk ki a betegségből,

a szemléletmódunk és hozzáállásunk sokat tud alakítani a velünk történő dolgokon.

Henrik érintettként így gondolkodik erről: „körülbelül 1-2 hónappal az első műtét után eldöntöttem, hogy elvégzek egy agykontroll-tanfolyamot, illetve több alternatív gyógymódot is kipróbáltam. Tudom, és hiszem, hogy az agyunk befolyásolhatja a testünk gyógyulási folyamatait, mint ahogy a betegségek kialakulását is. Azóta rendszeresen gyakorlom az agykontrollt, és biztos vagyok abban, hogy segít is. Ahogy a sport is, ami a betegség mellett is éppúgy az életem fontos része maradt, mint előtte. Azért azt sem szabad elfelejteni, hogy valóban vannak rosszabb periódusok is, amikor például csinálják a kellemetlennél kellemetlenebb vizsgálatokat, vagy amikor kapod a kemót és közben iszonyú rosszul vagy. Szóval nem egy sétagalopp, de senki nem is mondta, hogy az lesz! A túlélésért pedig mindent meg kell tennie az embernek!”

Együtt a rák ellen

Azt szinte minden, a témában végzett kutatás megállapítja, hogy mások támogatásának óriási szerepe van a gyógyulásban. Nem véletlen, hogy számtalan különböző segítő csoporthoz lehet – és érdemes is – csatlakozni. De éppolyan fontos, hogy minőségi családi és baráti kapcsolatokat is ápoljon a betegséggel küzdő egyén. Az együtt töltött idő jó figyelemelterelő lehet, ráadásul segíthet abban, hogy beszélgetés által kiadjuk a felgyülemlett feszültséget, és pozitív energiával töltődjünk.

Egyes leírások szerint

a társas kapcsolatok hatása biológiai szinten is mérhető.

Például a daganat fokozódása lassul és aktívabbá válnak azok a természetes ölősejtek, amelyek a szervezetben dolgoznak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy aki a betegséggel való szembesülésre visszahúzódással, önmaga izolálásával reagál, jelentősen ronthatja saját esélyeit. Ahogy Henrik szavaiból is kivehettük, számára is rendkívül fontos volt a felesége és a gyermekei, akik egy plusz löketet adtak a küzdelemben: „nagyon fontosak azok a személyek, akik ott vannak melletted és végigharcolják veled a mindennapokat! Ők is igazi harcosok!”

A körülmények vs. én

A pszichológiában „külső kontroll” és „belső kontroll” néven utalnak az arra vonatkozó attitűdre, hogy a velünk történő dolgok okait mire vezetjük leggyakrabban vissza: más, külső, általunk szabályozhatatlan körülményekre, vagy saját viselkedésünkre, hozzáállásunkra, személyiségünkre?

Előbbiek a külső kontrollos, utóbbiak a belső kontrollos személyek. Ez a viszonyulás pedig a rákkal való küzdelem szempontjából is jelentős. A külső kontrollos egyének sokkal inkább hajlamosak arra, hogy passzivitást tanúsítsanak, amikor egy ilyen nehézséggel szembesülnek. Azt gondolják: „nem rajtam múlik, ki vagyok szolgáltatva a betegségnek, mindegy, mit teszek”.

Ezzel szemben, aki inkább a spektrum másik végéhez áll közel, úgy véli: „meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy legyőzzem a betegséget, meg kell találnom és ki kell próbálnom mindent, ami javíthatja a túlélési esélyeimet”. Így gondolkodik Henrik is, akinek saját elmondása szerint

mindvégig az lebegett a szeme előtt, hogyan fogja legyőzni a rákot.

Ez a különbség persze nemcsak gondolati szinten mutatkozik meg, a két hozzáállás egészen másféle viselkedést, más szintű aktivitást fog eredményezni a betegség lefolyása alatt. Aki pedig aktívan küzd, keresi azt, ami segíthet, jóval nagyobb eséllyel találja is meg azt, mint aki kiszolgáltatva érzi magát, ezért passzív.

Megküzdés a rákkal

A daganatos betegséggel való küzdelem vonatkozásában több leírás nem a megszokott probléma- és érzelemközpontú felosztást alkalmazza, amikor a megküzdésről gondolkodnak. Sokkal inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy a beteg olyan módon küzd-e meg, ami valóban támogatja a jobb kimenetelt.

Adaptív megküzdésnek számít például a lehetséges gyógymódoknak való utánajárás, mások tanácsának kikérése, és a segítségkérés.

Azok, akik ilyen módon reagálnak a betegségre, nagyobb mértékű énhatékonyságot élnek meg, ami pedig a tehetetlenségérzés csökkenésén keresztül segít akár a depresszió megelőzésében vagy leküzdésében is. Ezzel szemben azok, akik különböző maladaptív megküzdési módokat alkalmaznak, például tagadásba menekülnek és nem hajlandóak figyelembe venni a diagnózist vagy akár a tüneteiket, jobban ki vannak szolgáltatva a depressziónak, ezzel megnehezíthetik például azt, hogy miként viselik az egyes kezelésekkel járó fájdalmakat, rosszulléteket. 

Henrik története így folytatódott, és zajlik a jelenben is: „a sikertelen műtét után kemoterápiás kezelések végeláthatatlan sora következett. Az évek alatt több, mint 50 kemót és 25 sugarat is kaptam, de a cél mindvégig ott lebegett a szemem előtt: túl fogom élni! Nagyjából egy évvel a diagnózis után egy másik sebész orvos is megvizsgált. Csináltak egy PET CT-t, ami azt mutatja, hogy nem megy előrébb a daganat, ezért ő is megműtött. Féltem előtte. Sajnos ez a műtét sem sikerült. Újabb kemoterápiás kezelések jöttek, míg végül 2021. március 31-én csináltak egy újabb PET CT-t, ami nem látott aktív daganatot a testemben! Azt hiszem, ez részben csoda, de az agykontrollnak is fontos szerepe van benne. Most azóta úgynevezett „drug-holiday”-en vagyok, vagyis nem kapok kezelést. És sportolok rendszeresen, ahogy korábban is tettem. Mindennap hálát adok a sorsnak reggel, hogy felkeltem és ezt a napot is megélhetem!”

A pszichés tényezők szerepe a gyógyulásban tehát több szempontból is jelentős lehet, ugyanakkor nagy különbségek adódhatnak aszerint, hogy milyen jellegű daganatról van szó, és a betegségnek mely stádiumában van az adott személy. Vannak azonban stabilan fontosnak tekinthető faktorok, mint például a társas kapcsolatok, amire mindenképpen érdemes figyelmet fordítani!

Természetesen

a pszichés támogatás soha, semmilyen körülmények között nem helyettesíti a megfelelő orvosi ellátást, medikális segítséget.

A sejtszintű gyógyításban a modern gyógyszereknek hála egyre jobb eredményeket tapasztalnak az orvosok, vagyis mind jobb kezelésben részesülhetünk. A magunk részéről pedig igyekezhetünk ezt megtámogatni a jó hozzáállással és azzal, hogy mi magunk is megteszünk, testben és fejben mindent, annak érdekében, hogy jobban legyünk!

A tájékozottság életet menthet! A cikk megjelenését az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete támogatta. Az innováció érték. Az új gyógyszer új esély.

Ajánljuk még:

Nem vagy egyedül a rákkal! A család és a segítő csoportok szerepe

Daganatos betegséggel szembesülni, együtt élni vele vagy éppen küzdeni ellene nemcsak a beteg számára nehéz. A család is sok nehézségen, változáson megy keresztül, sőt a rákkal való küzdelemben a sorstársaknak, különböző segítő csoportoknak is nagy jelentősége lehet.

 
X
Már követem az oldalt