Stílus

Tangától a mamabugyiig azért hosszú az út, kevés az az ötven év

Nem tudom, létezik-e a fehérnemű hordására vonatkozó illemszabály. Mármint a bugyiviseletre. Van olyan bugyi, amit nem szabad, nem illik egy bizonyos életkor után hordani?

Én még nem hallottam erre vonatkozó megjegyzést, de ahogy ítélkezünk minden más területen, nyilván bugyifronton is vannak megmondó emberek, akik szerint mondjuk negyven fölött tilos a tanga, és ejnye-bejnye annak, aki vékonypántos, fenékközépre kacsingató bugyit merészel húzni, ha már nem húszéves.

Ha van ilyen, én akkor se vettem még magamra, mert sose vettem figyelembe a külcsínre vonatkozó megjegyzéseket, ahhoz túl sok, sebet okozó ítélkezést láttam-hallottam már. Tudom, hogy ezen a területen is a józan eszemre érdemes támaszkodnom és jó figyelmen kívül hagyni azokat a negatív érzelmekből fakadó bökdöséseket, amikkel másokat (néha engem is) támadnak az ismeretlenek.

Nálam is, ahogy – gondolom – másnál is, sokféle bugyi lapul a fiókban. Van tanga is, és nem azért nem ezzel indulok neki egy hétköznapnak, mert mások esetleg azt mondják, nem illik. Azért hagyom a fiókban és nyúlok más fazon után, mert szeretek kényelmesen ülni a fenekemen és nem feszengenék már végig egy egész munkanapot. Biztosan van kényelmes tangabugyogó, de olyannal még nem sikerült találkoznom. Nekem a tanga, az az igazi, egy zsinóros modell húsz évvel ezelőtt is felért egy kisebb kínzással és nagyobb örömmel húztam le, mint föl, azt elárulhatom. 

Azért a mamabugyi se vált a kedvencemmé, pedig szerintem sokan gondolják úgy, hogy ötven körül már az dívik inkább, és a tangabugyi már nem fér bele az ötvenes nők táncrendjébe. A mamabugyi azonban szerintem nem kényelmes. Hiába tűnik annak, nem az, mert túl sok anyagból varrják, túl magas és túl széles mindenhol, és a combtövig szaladó szabás miatt nem fér el a farmerban. Nem komfortos a nadrágokkal sehogy, de a farmernadrág egyenesen a mamabugyik ellensége. A mamabugyi talán jó lehet szoknya alatti viseletként, de ott is csak akkor és úgy, ha az a szoknya bőven ráncolt és nem tapad. A mamabugyit nem szeretik a kis, szűk szoknyák, én pedig ahogy nem barátkoztam meg soha a tangával, annyira szeretem a szépen szabott szoknyákat.

Vagyis hiába nézem innen vagy onnan, a mamabugyi viselésének még nem jött el az ideje, nem azért meg ötven felett dacolok, hanem mert se a farmerembe, se az életembe nem fér bele. Jut eszembe, a sportgatyók se kedvelték meg igazán, az pedig tényleg fekete pont a mamabugyinak. Mert a kényelmes testmozgás mindenek feletti követelmény, ugye?

Szerencsére a bugyibirodalom a tanga és a mamabugyi között számos csinos és kényelmes fazont kínál. Például a tangára hajazó, de szélesebb hátsó pánttal megálmodott kis bugyogókat, amik nem feszülnek,

nem húznak be irritálóan középre, mégse gyűrődik a bugyianyag a nadrág két szára közt.

Vagy itt vannak a franciaszabású bugyingók, a csinosak, amiket elbír még a nadrág, és az se nagy kín, ha véletlenül egy ici-picit átsejlik a szoknya anyaga alól.

Egyébként is, nemcsak a szabás számít, legalább ilyen fontos a bugyi anyaga is. Mert az legyen kényelmes igazán. Pihe-puha, leheletvékony és – ha lehet ilyet kérni a bugyivarróktól –, ne legyen szorosan gumizott sehol.

A lézervágott kedvenccé válhatna, mert a gumiház és varrásvonal nélküli darabok szinte ráépülnek a bőrre, nem látszik az ki sehol. Sokáig azonban nem igazán volt olyan varrás nélküli modell, aminek az anyaga is jó lett volna. Nemrég azonban felfedeztem a lézervágott pamutbugyogót (bugyikát, bugyuskát, alsócskát, fehérkét vagy szaknyelven: askedet), ami széltében, hosszában, szabásában, „varrásában”, anyagában, méretében, nyúlásában, tapadásában az igazi lehet. Én megtaláltam a nagy Ő-t. Meg is tartom.

Minden más idejétmúlt, vagy el se jön az ideje soha.

Ajánljuk még:

A jelentéssel teli jobb, mint a tökéletes – interjú a Popartbox alkotóival, akik régi holmikból varrnak újat

Érvelhetnék azzal a ruhák újrahasznosítása mellett, hogy mennyi hulladékot termel a fast fashion, mennyi méreg és környezetszennyezés árán állítja elő termékeit, ezért milyen üdítő látni ezt a két nőt a kincsekkel teli műhelyében, amint az utolsó ép fonalig beépítik a mások által kidobásra ítélt szöveteket és kötéseket új ruhákba. De így, negyvenen túl már rég nem erre gondolok, ahogy a nagymamám otthonkáihoz, hímzéseihez, abroszaihoz hasonló részleteket látok viszont bohókás cuccokban: inkább arra, hogy a tárgyakhoz kötődésünk van, érzelmeink támadnak tőlük és ez az egész egy nagy értékmentés, amiből én is részt akarok.