TikToktól Káinig, avagy megértettem, miért nem horgaszthatom a fejem

A TikTok mostanában sokszor ajánl nekem gyógytornás videókat – érzékelné vajon, hogy túl sok időt nyomkodom a telefonom? Ez az elmúlt másfél évben valóban így alakult, de nem kezdek bele – a karanténnosztalgia meglehetősen terméketlen dolog.

Terméketlen dolog, ilyenkor az ember örüljön, hogy nyaral, vagy ha ő nem is, de legalább az ismerősei – azonban a delta variáns és a híradásokban emelkedőnek mutatkozó esetszámok adnak némi aggodalomra okot. Akárhogy lesz is, egyben biztos vagyok: soha többé nem lesz olyan rossz, mint a lezárások legelső napjaiban, 2020 márciusában. Akkor töltöttem le a TikTokot – azzal áltattam magam, hogy az akkori munkahelyemen, egy középiskolások segítésével foglalkozó alapítványnál majd hasznos tudás lesz, ha kicsit jobban megismerem, mivel foglalkoznak a fiatalok. Egy illúzióval szegényebb, egy függőséggel gazdagabb lettem. Így megy ez.

Mindez azért jutott eszembe, mert a héten egy formabontó catwalk-kóruskoncerten voltam, amelyen pont ezzel, a karanténnal és a bezártság ránk (és a kamránkra) gyakorolt hatásával foglalkoztak, egy zenés borkóstoló keretében. A szédületes jelmezekben, pazar fejdíszekkel felvonuló énekesek produkciójában felnagyítva, kifigurázva láttam viszont a színpadon a vészterhes, tavaly tavaszi időszakot, benne a receptek után kapkodó, kétségbeesett, bánatos háziasszonyt – jómagamat. Az előadás első tíz percében, egy pohár fanyar tokaji fölött patakzottak a könnyeim a röhögéstől. Néha-néha utána is.

Nemrég beszélgettem egy általam nagyra tartott emberrel. Már csak haloványan sejtem, mi volt az apropó, de egy mondata nagyon megmaradt bennem:

„Zsuzsa, emlékezzen arra a mozzanatra, amikor Káin lehorgasztotta a fejét.”

Akkor nem teljesen értettem, mit szeretne mondani a teremtéstörténet első gyilkosságának eme mozzanatával, és próbáltam rájönni, vajon én mikor ülök lehajtott, lehorgasztott, leszegett fejjel.

Leszegett fejjel ülni egy-egy vita közben robbanásveszélyes állapot, amikor – mint egy körforgalomba be, de onnan ki nem hajtva – kering bennem a sértettségem, dühöm, visszhangzanak bennem az élmények, mondatok, amik megbántottak. Nem véletlen, hogy a gépeltérítő terroristák sem engedik meg a túszoknak, hogy felnézzenek. Ha látnák az arcukat, az arcukban az egyéni történeteiket, ki tudja, még a végén szimpátia ébredne bennük irántuk, és képtelenek lennének a pusztulásba vinni őket, mint vélt ellenségeiket.

Persze nemcsak másokra, önmagamra is haragudhatok leszegett, homokba dugott fejjel. Amikor azt gondolom: nem is olyan rossz a helyzet, nem is olyan fájó, amit a másik tesz velem, máshol sem lenne jobb, nem fog engem már senki szeretni. Nagyon nehéz úgy tartósan benne maradni hasonló, önpusztító helyzetekben, ha szembenéztünk velük, és nem a magunk kis illúzióit dédelgetjük, ha nem tagadjuk, milyen rosszul vagyunk. A drog-, alkohol- vagy viselkedésfüggőségekkel való megküzdésnek is

első lépése a szembesülés, amikor felemelt fővel, tudatosan nézünk rá az életünkre.

Messzire vezet ez, pedig csak arra csodálkoztam rá, vajon miért ajánl sorozatban nyakkiegyenesítő gyógytornás videókat nekem a közösségi média. Lehet, hogy tényleg érdemes lenne felnéznem, kiropogtatni a hátam, nagy levegőt venni?

Mi segíthet vajon nézőpontot váltani? Szerintem van, hogy ehhez kell valamilyen külső segítség: kimenni kertészkedni, elmenni megnézni egy jó előadást. Bölcs emberekkel beszélgetni. Utazni. Megnézni a bárányfelhőket – ilyenkor, júliusban a legszebbek. Kicsit félretenni a kütyüt, a kommentet, a hírt. Észben tartani, mert tulajdonképpen egyszerű: fel a fejjel.