„Élj, ne félj!” – Sasgáti Rita története
Sasgáti Rita nemrégiben egy adománygyűjtő kampány keretében körbebiciklizte a Balatont – ez önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény. Ráadásul mindezt fél tüdővel csinálta végig: tizenegy éve esett át életmentő műtéten az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben. Nekik szerette volna a jótékonysági tekeréssel megköszönni, hogy második esélyt kapott, és az út során nem várt dolgokkal is megajándékozta az élet.
Nem ördögtől való a bölcsőde: rajtunk is múlik, sérül-e a gyerek
„Amikor először otthagytam a kislányomat a bölcsiben, otthon órákig zokogtam: hát milyen anya vagyok én, hogy idegenekre hagyom a kicsi gyerekemet?” Az élmény sokunknak lehet ismerős: egyre többen adják gyermeküket bölcsődébe Magyarországon. Igaz-e az, hogy valaki mindenképpen megszenvedi ezt a döntést? Gyermekpszichológust és óvodapedagógust is megkérdeztünk arról, lehet-e a bölcsőde jó és hasznos élmény a gyermekünknek – és ha igen, hogyan.
Egy nyávogós napból is ki lehet hozni a legjobbat – vigasztalás egy macskás videóban
Nem vagyok macskás ember. Ez így nem teljesen igaz: pontosabb azt mondani, hogy az életem nem alkalmas arra, hogy macskám legyen, de csodálattal adózom kecses mozgásuknak, öntörvényű viselkedésüknek, a kifinomult kommunikációjuknak. Na meg a macskás videóknak, azok közül is különösen egynek, amely Alugalug cat néven hódította meg az internetet, és amely kiváló példa arra, hogyan lehet a legjobbat kihozni egy-egy igazán nyűgös, nyávogós szituációból.
„Minden gyereknek ugyanúgy fáj, ha elveszíti a haját” – Te odaadnád hosszú tincseid, hogy nekik jobb legyen?
A hajunk testünk meghatározó része, amellyel kapcsolatban mindig van valamilyen elvárásunk. Ha szőke, akkor barnát szeretnénk, ha göndör, akkor egyeneset. Ha frufrunk van, bár nőne már le, ha nincs, megveszünk azért, hogy vágassunk magunknak. Sok krónikus betegnek ez mind úri huncutság: ők mindössze annyit szeretnének, hogy egyáltalán legyen hajuk. A gyerekeket különösen is nehezen érinti a hajveszteség, mert kevesen készítenek gyermekparókát, ráadásul a kicsik nagyon kitettek a csúfolásnak is. Őket segíti a Die Haarspender Egyesület és a hozzájuk kapcsolódó partnerfodrászatok, akik azért fogtak össze, hogy a hajukat vesztett gyerekek újra királyfinak vagy királykisasszonynak érezhessék magukat.
Eltévedni emberi dolog – alternatív úton a parkolóvá változó M7-es autópálya helyett
A férjemmel szeretünk eltévedni: bármikor szívesen választjuk a járatlan utat a járt ellenében. Könnyű nekünk: ketten vagyunk, van egy igénytelen, öregecske, de strapabíró kocsink, valamint részletes papírtérképünk és lelkesedésünk a felfedezés iránt.
„Gyanakodva is nézem a dús hajú szervezőket” – egy táborszervezés tapasztalatai
Újraélni első nagy élményeket egyszerre felemelő és kimerítő: kimondani az első szót az altatásból felébredve, lábra állni a műtét után, újra volán mögé vagy biciklire ülni, miután hosszú évekig nem tettük – vagy csak átmenni a román–magyar határon, és egy hetet egy táborban tölteni régi és új ismerősökkel. Ha valamiért kegyelmi pillanatok ezek, hát azért, mert ebből a szögből jól látszik, mennyire nem természetes mindaz, amink van. Ilyenkor könnyebb hálásnak lenni, a hála érzése pedig igazi ajándék – nem mellesleg kiválóan hat a szív és az érrendszer egészségére.
Az alkoholistákkal csodák történnek – vendégségben a Székelyhidi házaspárnál
„Azóta vagyok alkoholista, hogy terápiára mentem. Addig csak marha sokat ittam” – mondta nemrég egy interjúban idősebb Székelyhidi László matematikus, egyetemi tanár. Magyarországon közel egymillió alkoholbeteg él, 90 százalékuk sosem ismeri fel azt, hogy alkoholproblémával küzd. Nem kellene ennek így lennie. Ezt bizonyítja László élettörténete is, amelynek kulcsszereplője az alkohol.
„Többet kell dolgoznunk azon, hogy legyen közös családi identitásunk” – Ilyen az élet nyáron a mozaikcsaládokban
Kisgyermekkoromban még ritkaságszámba ment a válás a környezetemben. A legborzasztóbb tragédiák között tartottam ezeket számon. Aztán úgy alakult, hogy felnőttkoromra én is egy mozaikcsalád tagja lettem, amit már egyáltalán nem látok tragédiának. Persze sokkal könnyebb is lehetett volna, ha lettek volna jó példák előttünk arra, hogyan működtessük ezt a sajátos családmodellt.
Mit cifrázzam: piszkosul hiányzik – öt éve ment el Esterházy Péter
2016. július 14-én, 227 évvel a Bastille elfoglalása után épp a főszerkesztői szoba könyvespolcát pakoltam. Az a könyvespolc maga volt a szent állandóság, rajta méretes, jószerivel soha ki nem nyitott tiszteletpéldányok tucatjaival, évtizedek porával. A forgatott kötetek tagadhatatlanul nyomot hagytak rajtam: amikor kezet mostam, fekete könnyekként peregtek a vízcseppek a mosdókagylóba. Gyászos látvány volt. Akkor még nem tudtam, hogy Esterházy Péter azokban a percekben dokkolt át a túlvilágra. Ha tudtam volna, azt hiszem, az arcomon is fekete csíkot húzott volna a megrendülés.
TikToktól Káinig, avagy megértettem, miért nem horgaszthatom a fejem
Egy illúzióval szegényebb, egy függőséggel gazdagabb lettem – nagyjából így írnám le a TikTokkal való megismerkedésemet. Aztán rájöttem, ha felemelem a fejem, az elém táruló világ is megváltozik. Mert egy jó beszélgetés, egy izgalmas előadás, egy kis munka a kertben – csupa-csupa lehetőség felnézni, nevetni és akár változtatni is, ha úgy érzem, körbe-körbe forgok a bánatom körül.
