„Gyanakodva is nézem a dús hajú szervezőket” – egy táborszervezés tapasztalatai

Emlékszem, amikor április végén megkaptam a második dózis oltóanyagot, két hétre rá az elsők között ültünk be egyik barátnőmmel egy bambira a pesti belvárosban, és szinte egy levegővel dumáltuk végig az estét. Annyira el voltunk szokva attól, ami valaha természetes volt, hogy csak úgy szédelegtünk haza a férjeinkhez – pedig nem is ittunk alkoholt. Azóta is mélyen megérint egy-egy társasági esemény: érzékenyebbé tett a lassítás, talán mindannyiunkat.

Persze az, hogy az elmúlt másfél év lassítás lett volna, nem feltétlenül, vagy nem mindenre igaz. A személyes találkozások visszaszorultak, cserébe viszont iszonyatos gellert kapott az online kommunikáció. Mi is arra ragadtattuk magunkat a férjemmel, hogy bekapcsolódjunk annak az erdélyi nyári tábornak a szervezésébe, amelynek már évek óta visszatérő résztvevői vagyunk. Januártól május közepéig minden flottul is ment: heti egy online megbeszélés, sok ötletelés, még több bizonytalanság. Amikor nekivágtunk, még nem lehetett tudni, mikor tetőzik a harmadik hullám, elsodorja-e a nyári terveinket. Végül paradox módon pont a járványügyi intézkedések enyhítése kezdett nehézségeket okozni: kolozsvári barátaink már találkozhattak egymással egy jó kávé mellett, a határ azonban még nem volt nyitva, így ők hunyorogva koncentráltak ránk, pontosabban az asztalukon lévő okostelefonra, miközben a hangjuk szétválaszthatatlanul belevegyült az élet csilingelő, kávégépes, kvaterkázós forgatagába.

Folyamatosan közelített felénk a valóság a maga kemény kérdéseivel, és egyszer csak odaértünk, hogy már csak párat kellett aludni a találkozóig. Magában a táborban elvileg nem volt semmi rendkívüli: a résztvevők többsége már három évtizede összejár, mi sem vagyunk már elsőbálozók, most mégis valamiképpen az ismeretlenbe mentünk, és úgy ettük a tejfölös pacallevest a Királyhágó valamelyik útmenti kifőzdéjében, mintha akkor és ott kóstolnánk életünkben először.

A kül- és belvilágot ugyanolyan fontosnak tartó ambivertáltként (azaz félig extro-, félig introvertáltként) egyszerre voltam lelkes és rémült a táborra készülve. Meglehetősen elszoktam attól, hogy egy-két embernél többen legyenek körülöttem, ráadásul, mivel szervezői feladatokat vállaltam, nem lapulhattam egy sötét sarokban, amit sokszor hajlamos vagyok tenni. Egyik, még sosem igazolt elméletem szerint a rendezvényszervezést biztosan a hajfestékgyártók találták ki, mert a szervezéssel járó stresszbe még a legjobb genetikájú emberek is beleőszülnek.

Sok ember, sok akarat – sok ősz és/vagy kitépett hajszál.

Gyanakodva is nézem a dús hajú szervezőket. (Mondjuk pont ettől profi egy-egy rendezvényszervező: ő tudja, hogyan ne őszüljön bele a dologba.) Szinte láttam magam előtt, ahogy megérkeznek a táborhelyre az emberek a maguk teljes valóságában, éhesen, szomjasan, fáradtan, több eltévedés után, és tudtam, biztosan lesz olyan pillanat, amikor azt kívánom, bárcsak inkább lennék kecskepásztor a havasokban, vagy matróz egy teherhajón, kutató az Antarktiszon… Minek szervez, aki nem bírja?

A hetünk alapvető tanulsága volt, hogy abból töltődtem és táplálkoztam, amiről úgy véltem, ki fog meríteni: a körülöttem lévő emberekből. Az egy akaraton lévő emberek, azaz a csoport, mindig több, mint a csoporttagok összessége. Ettől a titokzatos többtől van ereje egy közgyűlésnek, misének vagy istentiszteletnek, focimeccsnek, tüntetésnek, egy-egy közösen megnézett (és végigsírt vagy végigröhögött) filmnek vagy az egy asztalnál elköltött ebédnek, vacsorának.

Ezért a titokzatos többért járunk közösségbe.

A három járványhullám után valószínűleg mindannyian hatványozottabban érezzük, mit jelent, hogy találkozhatunk egymással a magunk teljes valójában valamilyen közös céllal, akarattal. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni: elég az is, ha együtt akarjuk megtapasztalni, milyen evezni a Sebes-Körösön, ha látni szeretnénk a magyarvalkói református templom csodaszép mennyezetkazettáit vagy meg akarunk szólaltatni egy-egy éneket kánonban. (Esetleg meglepetésbulit akarunk szervezni egyik születésnapos tábori társunknak, bár ez már csak hab a tortán.)

Persze a kimerülést sem lehet elkerülni: az introvertáltak jól ismerik a szociális másnaposságot, amikor egy-egy társasági esemény után időre van szükségük – lehetőleg ágyban, párnák közt – a regenerációra. Az intenzív érzések kimerítőek – különösen, ha hosszas izoláció után árasztják el az embert, és akkor is, ha ez az elárasztás szeretetcunamiként sodor magával minket. Tulajdonképpen furcsa, hogy a szeretetet is meg kell tanulni viselni – ez a posztcovid-időszak egyik tanulsága.