Nem nagy dolog, csak hatalmas – Diákszemmel a felvételiről

Pszicho

Nem nagy dolog, csak hatalmas – Diákszemmel a felvételiről

Több ezer gyerek és szülő izgul napról napra egyre jobban. Szombaton írnak központi felvételit a negyedikes, hatodikos, nyolcadikos diákok, ami nagyban meghatározhatja továbbtanulásukat. A folytatásban egy izguló diák, Sztella sorait olvashatjátok.

Mindent megtettem a siker érdekében, igyekszem bízni saját magamban, de azért para a helyzet. Egy egész csapat áll mögöttem: rokonok, az általános iskolás pedagógusaim, a különórát tartó tanáraim, barátok, és persze fogja a kezem némi szorongás is. A kisebb tömeg elején én ballagok az ismeretlen felé, és nagyon remélem, hogy az elmúlt, tanulással töltött évek szombaton meghozzák édes gyümölcsüket. Nyolcadikos vagyok. Január 23-án központi felvételit írok, és hamarosan kiderül, hogy tanulhatok-e az áhított gimnáziumba.   

Kedves Sorstársaim, kedves nyolcadikosok, akik január 23-án központi felvételit írtok ugyanúgy, mint én! Bizonyára ti is lépten-nyomon, hónapok óta ebbe a kérdésbe botlotok: „hol szeretnél továbbtanulni?” Aztán sokszor jön a folytatás is, ilyesmi kérdésekkel: Gimibe mész? Szakiskolába? Várod már a felvételit? Hogy néz majd ki egyáltalán egy felvételi koronavírus idején?

Én is ezeknek a kérdéseknek a bűvkörében élek hosszú ideje. Hosszú ideje ezekben a válaszokban nem vagyok száz százalékig biztos – gondolom, ezzel sem vagyok egyedül. Azt már tavaly eldöntöttem, melyek azok az iskolák, ahova beadom a jelentkezésemet, melyik a favoritgimi, de hogy mi lesz belőlem, ha nagy leszek... Majd tíz év múlva talán erről is beszámolhatok nektek. 

Felkészülés: otthon

Körülbelül hetedik osztályban kezdődött a – nevezzük nevén: – szenvedés. A hetedik év végi és a nyolcadik félévi jegyeket visszük tovább, ezért jóideje tanultam, tanultam és megint csak tanultam. A cél mindvégig a szemem előtt lebegett, és minden jól is alakult, de itt álljunk meg egy pillanatra, mert nem semmi év van mögöttünk!

Tavaly márciusban berobbant mindenki életébe a koronavírus-járvány, és fenekestől felforgatta nyolcadik osztályos világunkat (is). Aki azt gondolná, hogy az iskolások ebben az időszakban otthon lazáztak, az nagyon téved. Rengeteget tanultunk a nappali kanapéján ücsörögve, a szobánkba zárkózva, az étkezőasztalnál görnyedve valamelyik szülőnk társaságában, a laptop előtt az online órákon. Mindezt úgy, hogy kizárólag online értekezhettünk tanárainkkal, akik megpróbálták ugyanazt a felkészítési elvet követni, mintha továbbra is mindannyian az iskolapadokat koptatnánk.

Nem volt könnyű. Sokszor voltam emiatt ideges és kétségbeesett, mert az én korosztályom ugyan már megérett az önálló tanulásra, mégis elengedhetetlen, hogy személyesen is kontaktáljunk tanárainkkal. Arról nem is beszélve, hogy kamaszként igenis hiányzott a barátainkkal együtt töltött idő. Mindegy, túléltük, és nyár végén tényleg örültem, hogy végre a valóságban is átléphetem az iskola küszöbét.

Gyerekkorom óta önállóságra tanítottak a szüleim. Mindig elfogadták a döntéseimet úgy, hogy előtte azért átbeszéltük az összes részletet, tanácsokkal láttak el, érveltek, meghallgattak, segítettek, de az engem érintő kérdésekben az utolsó szó mindig az enyém volt. Az iskolaválasztásnál is fontosnak tartottam, ők mit mondanak, de sokat beszélgettem a jövőmről a nagyszüleimmel, a nagynénikéimmel, a dédikkel, a tanáraimmal és a barátaimmal is.

Jókora mérföldkő ez a mi életünkben, bár tudom (mert olyan sok felnőtt elmondta), hogy nem a gimnáziumi felvételin múlik az életem! Oké, értettem, de azért mégis nagy döntés előtt állunk. Ráadásul én épp készülök elhagyni a biztonságot nyújtó családi otthon melegét, szeretett szülőfalumat, Hartát, ahol óvodás korom óta ugyanazokkal az emberekkel járok egy helyre. Több mint tíz éven keresztül meneteltünk előre azokkal a gyerekekkel, akiktől hamarosan elszakadok. Hétköznapokra magam mögött hagyom az otthonom, a családom, és vasárnap esténként nekivágok (ha minden jól megy) Bajának. Koleszos leszek. Ott választottam gimnáziumot, célom elérése érdekében kénytelen leszek venni a sátorfámat, kalap, kabát, és irány az ismeretlen. Őszintén szólva kicsit be vagyok tojva...

Előkészítő: koronavírus

A nyári szünet után, tavaly szeptembertől megint elkezdtem külön matekra és németre járni, nem hagytam abba a klarinétot sem, és a szabadidőm nagy részét tanulással töltöttem. Ami maradt, azt a családomra és a barátaimra fordítottam. Ebből nem sok volt az elmúlt fél évben. Úgy éreztem, sínen vagyok! Erre mi történik? Én és a fél családom november végén elkapta a koronavírust.

Mint erről egy másik cikkben már írtam, talán nem is az volt a legrémisztőbb, hogy megbetegedtünk, hanem az, hogy fogalmam sem volt arról, a célegyenesre fordulva mégis mennyi ideig kell újra egyedül megbirkóznom az órai munkával, a kötelező olvasmányokkal, a házi feladatokkal és a különböző felvételi tesztek kitöltésével. Megőrjített ez a bizonytalanság! Eleinte nehéz volt megszokni megint ezt a nemnormális állapotot, de aztán kezdett előnyömre válni a bezártság, lévén, hogy reggeltől estig a könyvek felett támasztottam a fejem. Alig vártam, hogy újra kiszabaduljak a „ketrecből”, és 19 nap raboskodás után megint felvegyem a nyolcadikos tempót. Erre mi történik néhány nap múlva? Pozitív lett az egyik osztálytársam, és mindenkit hatósági karanténba vezényeltek. Még karácsonykor is ellenőrizték a rendőrök, hogy valóban otthon tartózkodom-e – hol máshol lettem volna?!

Ekkor már nagyon elegem volt ebből az egész vírusból, és bevallom, néha a folytonos tanulásból is! Nem elég, hogy az egész osztály parázik a felvételitől, mert a mi életünkben ez tényleg nagy lépésnek számít, még a járvány is keresztülhúzza a számításainkat.

Most is ott tartunk, hogy bármikor újra kontaktszemélyek lehetünk, és akkor ugrott a január 23-ai központi megírása.

Az utolsó hetemet is azzal töltöm, hogy minden délután nekiállok tanulni, hogy az összes dolgozatom jól sikerüljön (lehetőleg 5-ösre), minél fényesebben csillogjon a félévi bizonyítvány. Az elmúlt, hosszú időszakban nekem tényleg a leckefüzetet volt a legjobb barátom. Sokszor még este 11-kor is nyitva volt előttem egy könyv, mellette az anyukám, aki munka után próbált segíteni a felkészülésben. Imádom az öcséimet, de ők sokszor nem könnyítették meg a dolgom, viszont a szüleimnek és a tanáraimnak tényleg rengeteget köszönhetek!.

Próbálok pozitív maradni (ezt most nem a koronatesztemre értem), és amolyan nyolcadikos lendülettel nekiugrani ennek a központi felvételinek.

De kicsit félek a megmérettetéstől.

Nem akarok magamban csalódni, nem akarok kudarcélményekkel gazdagodni, szeretném, ha az elmúlt, tanulással töltött éveim meghoznák gyümölcsüket. Másrészt – és hadd vitatkozzak ebben minden felnőttel – szerintem 2021-ben egyáltalán nem mindegy, merre kanyarodik egy nyolcadikos élete!

Igyekszem bízni magamban, az eddig megszerzett tudásomban. Remélem, hogy ott ülhetek január 23-án Kalocsán fehér ingben, fekete szoknyában, természetesen szájmaszkban, és a január 16-ai születésnapomra kapott szerencsetollammal hasíthatok!

Ezt kívánom minden kedves sorstársamnak: vegyenek fel bennünket oda, ahova azt jó előre elterveztük! Aki pedig épp nem nyolcadikos, gyerek, felnőtt, idős, fiatal, fiú, lány, nő, férfi, az mind drukkoljon nekünk szombat reggel! 

Sztella

Ajánljuk még:

FONTOS, FONTOS A SZOMBATI KÖZÉPISKOLAI FELVÉTELI, DE AZÉRT A GYEREK MÉG ANNÁL IS FONTOSABB!

DIPLOMAFÜGGŐ VOLNA A MAGAS JÖVEDELEM?

TÚLSÚLYOS LÁNY CÍMLAPON? ÉS EGÉSZSÉGES IS? HOGY MERÉSZELITEK?

 

Kutyamentés kerekesszékből – Alexa története
„Ha én meg tudom csinálni, akkor neked is menni fog!” – ezt üzeni az a huszonegy éves lány, aki hétvégente menhelyi kutyákhoz látogat egy kis szeretgetésre és egy kiadós sétára. Kovács Alexa születésétől fogva mozgássérült, de vallja: kerekesszéke semmiben nem gátolja. Vele beszélgettem akadálymentesítésről, pozitív gondolkodásról, a továbbtanulás buktatóiról, és persze az árva kutyák határtalan szeretetéről.