Megosztó

Túlsúlyos lány címlapon? És egészséges is? Hogy merészelitek?

Baj, ha túl sovány, baj, ha túl telt, baj, ha túl izmos, baj, ha túl magas, baj, ha túl erős, baj, ha túl fiús, baj, ha túl nőies, baj, ha nem tud járni, baj, ha túl gyors.

Úgy tűnik, a közvélekedésnek minden baj, ami eltér az átlagtól vagy attól a normától, amit az ítéletet megfogalmazó magáénak érez.

Most éppen a Cosmopolitan friss címlapja verte ki a biztosítékot, mert a borítón egy plus size influenszer, Callie Thorpe szerepel, ráadásul – eléggé el nem ítélhető módon – egészségesnek címkézték őt. Hatalmas botrány kerekedett belőle. Mert ugye túlsúlyos – vagyis kizárt, hogy bármilyen szempontból köze lehet az egészséghez?

A kommentelők többsége szerint egészen bizonyosan mellélőttek a szerkesztők, amikor az egyébként saját bevallása szerint kiegyensúlyozott és boldog nőre, egészséges emberként hivatkoztak. Sokan azért támadták a lapot, mert a koronavírus a túlsúlyos emberek számára történetesen jóval magasabb kockázattal jár, mint a nem elhízott emberekre, így vélekedésük szerint minimum ártalmas épp a pandémia alatt ebbe a témába így beleállni a lapnak. Néhányan azzal vádolják a Cosmopolitant, hogy egyenesen a túlsúlyos emberek életére tör, hiszen egy olyan állapotot „legalizál” egészségesnek, ami nem az.

De mi történt valójában?

Csak annyi, hogy a Cosmo szerkesztői az egészség szó többféle megközelítésére kívántak rámutatni. Ennek érdekében interjút készítettek 11 nővel, többek között túlsúlyos emberekkel is, hogy többféle nézőpontot is megvizsgálhassanak, vajon milyen is az egészség. Nem magáról a túlsúlyról mondták azt, hogy egészséges, hanem felhívták a figyelmet arra, hogy a fittség és vékonyság sem egyenlő az egészséggel. Ahogy fogalmaztak: „wellness isn't one size fits all”, ami szabad fordításban nagyjából annyit tesz: jól lenni nem csak egyféleképpen lehet.

A címlapon szereplő Callie Thorpe például arról számolt be, hogy egész gyerekkorban szenvedett attól, hogy más volt, mint a többiek. A saját teste sokáig valódi kínokat okozott számára. Hiába próbálkozott számtalan diétával, hiába sanyargatta magát, nem ért el eredményt. Teste-lelke szenvedett. Elmondta: amióta képes túlsúlyos nőként elfogadnia önmagát és jelen állapotában próbálja kihozni a legtöbbet, illetve amióta a mentális egészségére koncentrál, azóta kiegyensúlyozottabb, mint valaha. Jól érzi magát a bőrében. 

Ám sem ő, sem a cikk szerzője nem állítja azt, hogy a túlsúly önmagában oké, hogy az teljesen rendben van. Ebben az anyagban ugyanis megszólalásról megszólalásra a mentális egészség került fókuszba, valamint azok a sebek, amelyeket az átlagtól eltérő megjelenés kapcsán másoktól szenvedtek el a megszólalók. A tizenegy interjúalanyból többen jelentős túlsúllyal küzdenek, de elmondásuk szerint legalább ugyanilyen súlyos teher volt az életükben mások ítélkezése, az el nem fogadás, az elutasítás, a kitaszítás, a félig hallható vagy hangos, gúnyos megjegyzések testalkatuk, túlsúlyuk miatt. A „kövér disznó” jelző csak egy a sok közül, amivel meg kellett küzdenie például a címlapon szereplő nőnek.

De a zavarba ejtő vagy egyenesen ártalmas és mérgező megjegyzések nem csak a túlsúllyal élő embereket érintheti. Nem csak a túlsúlyos emberekre néznek ferde szemmel sokan, gúny tárgya lehet bármilyen eltérés. Ha valaki túl magas és túl széles a válla más nőkhöz képest, mint például a brit atlétika kiemelkedő sportolójának, Morgan Lake-nek, aki hosszú ideig összegörnyedve járt, annyira szégyellte alkatát. Hosszú út vezetett nála is az önelfogadásig, és a lelki egészségig. Ma már arra koncentrál, amire képes a testével, nem arra, ahogyan a teste kinéz.

Jessamyn Stenlay jógaoktató, igazi szupersztár a wellness világában. Vallja, hogy a jóga nem igényli a standard alkatot, bárki jógázhat jól. Vallomása szerint azonban ő is számtalan sebet szerzett, hiszen egy olyan közösségben nőtt fel, ahol minden fizikai tulajdonságát – széles orr, nagy has, nagy fül, nagy ajkak, sötét bőr – csúnyának találtak mások. Hosszú időbe telt, míg elfogadta, hogy mások így látják őt és még hosszabb időbe, amíg már nem akart másmilyennek látszani, megváltozni. Amíg valóban képes lett elfogadnia a testét olyannak, amilyen.

Vicky Fleetwood jelenleg profi rögbijátékos régebben szintén szenvedett az átlagból kiemelkedő testalkata miatt. Ő volt a túl izmos lány mindenhol. Maszkulin megjelenése kavarta fel sokszor az állóvizet, ő maga pedig megküzdött testképével, az önelfogadással. Hiszen éppen választott sportja miatt még dolgoznia is kellett és kell azért, hogy az átlagtól eltérő testalkatát meg tudja tartani.

Vallomása szerint vannak jó meg kevésbé jó napok még most is, és néha, amikor nem passzol rá egy-egy nőies testalkatra szabott ruha, akkor azt szeretné, ha normális testalkata lenne. De akkor felteszi magának a kérdést, hogy mégis, mi az a „normális”?

És tényleg: mi a normális? Hol vannak, akik döntenek, és mik azokat a paraméterek, amelyek alapján nekem vagy nektek vagy bárkinek, legyen sovány vagy túlsúlyos, magas vagy kőkemény izomzatú passzolni kellene?

Természetesen tudjuk, hogy a túlsúly valóban okozhat egészségügyi panaszokat, és a jelenlegi helyzetben valóban nem feltétlenül a túlsúly népszerűsítése a legokosabb dolog, de a Cosmopolitan cikke sem a túlsúly mellett kampányolt. Hanem a sokszínűség mellett. Egymás elfogadása mellett. Az önelfogadás fontossága mellett. És a mentális egészség mellett, annak megszerzése és megtartása mellett.

Mert lehetünk soványak vagy súlyosak, alacsonyak vagy magasak, ha minden erőfeszítésünk dacára se tudunk olyanná válni, amilyennek mások akarnak látni minket és ettől nem érezzük jól magunkat a testünkben, akkor megette a fene az egészet. Ha a testünk szuperegészséges is, nem leszünk boldogok. Márpedig az egészséghez az is hozzátartozik hogy jól tudjuk magunkat érezni a bőrünkben.

Elsősorban önmagunknak kell megfelelni, a saját mércénk a leghitelesebb, mi érezzük, hol a határ, meddig mehetünk el, mit bír a szervezetünk. Ez az intim tudás jelölhet csak ki célokat. A magunk elvárásait kell prioritásként kezelni, ennek megfelelően elfogadni azt, ami jutott, és abból kihozni a legjobbat. A saját tempónkban, akkor, amikor nekünk jó.

Higgyük el, hogy egy másik ember teljes valóságát nem lehet tisztán kívülről megítélni, és amíg nem látjuk a másik saját egészsége érdekében meghozott áldozatait, ha nem látjuk erőfeszítéseit, csak egy szerintünk indokolatlan boldog mosolyt a lógó pocak vagy a férfias izomzat fölött, addig könnyen hozunk elkapkodott és jogtalan ítéletet.

Mert igenis lehet boldog és érezheti jól magát a saját testében az a másik ember – és ebben a megközelítésben ő igenis egészséges lehet bizonyos szempontból –, legyen a teste bármilyen vagy akárhány kilós. De ha a túlsúly esetleg tüneteket hoz és esetleg megborul ez az egyensúly, higgyük el, hogy annak helyreállítására fókuszál majd. Reméljük, mindenki más véleményétől függetlenül.

Én ehhez kívánok erőt mindenkinek.

Ajánljuk még:

Tízévesen cukrásznak lenni – egy kis győztest és szüleit kérdeztük tanulás és hobbi összeegyeztetéséről

Béda Dorottya még be sem töltötte a tizedik életévét, de már tudja: édesanyja cukrászműhelyében szeretne dolgozni, és a Krémek kréme nevű, gyerekeknek szóló cukrászversenyen is első helyezést ért el. Felnőtteket megszégyenítő kézügyességgel formálja a fondantokat, kreatív ötletekkel segíti az édes pillanatok megteremtését – és mindemellett a tanulást sem hanyagolja el. Vajon mennyire összeegyeztethető az iskolai teljesítmény a délutáni elfoglaltságokkal, és mi az a határ, ameddig elmehetnek gyermekeink hobbijuk világában? Egy izgalmasan finomhangolt rendszer mindennapjairól kérdeztük az érintetteket.

 

Már követem az oldalt

X