Diplomafüggő volna a magas jövedelem?

Korábban, akár még tíz évvel ezelőtt is, érdemes volt különválasztanunk a jól kereső és az anyagilag alábecsült szakmák megítélésében a diplomás és nem diplomás csoportokat, mert biztosan találtunk egyenes arányú összefüggést az egyetemi végzettség és a fizetési kategóriák között. Bizonyos esetekben ez ma is így van, hiszen a fizetések ma is pozíciófüggőek minden iparágban: a csúcsvezetők ma is többszörösét keresik a szakképzett munkaerő bérének, de még az egységvezetőkének is.

Egy vezérigazgató bruttó fizetése a 4,5-5 millió forintot is eléri, egy ügyvezetőé is 2-2,5 között mozog, a menedzsment következő szintjén már nagyobb a szórás: 500 ezertől 1,5 millióig terjednek a bruttó havi keresetek. Ennél alacsonyabb szinteken már ismét kisebb a mozgástér, a legszerényebb összeget nyilván a segédmunkások és a bedolgozó idénymunkások keresik.

A legjobban fizetett szektorok továbbra is az informatika, a pénzügyi szektor és a légi forgalommal kapcsolatos területek, azonban

ha pozíciókra, állásokra bontjuk a rangsort, nagyon sok szakmunkás foglalkozás is képes versenyezni a könyvelők, IT technikusok és orvoslátogatók bérével.

A nemzetközi szállítmányozók, a víz-, gáz-, fűtésszerelők, az építésvezetők, az ingatlanértékesítők ugyanúgy megkeresik az 600-800 ezer forintot, mint egy informatikus vagy egy könyvelő. Nagyjából ugyanezen a színvonalon keres egy légiforgalmi irányító is és egy orvoslátogató, aki viszont teljesítménybért kap.

Mitől függ, hogy mennyit ér egy szakma?

Több összetevős a képlet, ráadásul az egyes szempontok jelentősége időről-időre nagyobbat nyom a latban, máskor viszont kevésbé fontos. A magasan fizetett szakmák és pozíciók – ezt a kettőt feltétlenül meg kell különböztetni, amikor fizetéseket mérünk össze – mindegyikét az alábbi szempontok szerint árazzák be:

• mennyire speciális tudásra van szükség a szakma gyakorlásához;
• mennyire ritka ez a tudás a munkaerőpiacon;
• mekkora felelősséggel jár a betöltött pozícióban végzett munka;
• mennyire jövedelmező az adott szaktudás a vállalat számára;
• milyen gyorsan változik, fejlődik az adott szakterület;
• mekkora a tétje a fluktuációnak.

Az IT szektor bér-sikere egyértelműen azon múlik, hogy az informatika az egyik leggyorsabban fejlődő szakma, ráadásul az informatikusok munkája a vállalat versenyképességének az alapját képezi – szinte bármelyik termelő ágazatban. Ehhez hozzáadódik, hogy olyan mértékben differenciálódott az IT világa, hogy ma már sokkal inkább specialistákat keresnek a cégek, nem elegendő az általános informatikai tudás egy-egy fejlesztői munkára.

Máris három erős szempontot soroltunk fel, ami meghatározza az informatikusok bérét, de ha megnézzük a másik hármat is, azonnal kiderül, hogy igen komoly felelősség nehezedik a vállukra, ahogy súlyos tétje van a fluktuációnak is, hiszen bármennyire felkapott szakma, informatikai tudásból még mindig hiány mutatkozik a magyar munkaerőpiacon. Szinte ugyanezeket a szempontokat sorolhatjuk fel a pilóták, a légiforgalmi irányítók és a pénzügyi, gazdasági szektor szakmáinak piacáról, bár a pandémia rendesen elbánt a légiközlekedéssel széles e világban.

Miért nem keresnek többet az orvosok és a tanárok?

Moralizálásból csillagos ötösünk van, hiszen a fenti példákat olvasva joggal érezzük depriváltnak a humán szakmák többségét, holott a felsorolt szempontok mindegyikét érvényesíthetnénk a bérek felértékelésében. Az a nagy baj a humán szakmákkal, hogy lassan megtérülő befektetésként működnek, vagyis rövid- és középtávon nem termelnek szemmel látható gazdasági hasznot. Mielőtt még felháborodnánk a sarkos kijelentésen, gondoljuk végig, hogy egy tanár munkájának eredménye hány éven belül térül meg, illetve, hogy mennyire költségesek az orvosi beavatkozások.

Kétféle megtérülési rátával számol a gazdaságtudomány, amikor egy iskola elvégzésének vagy egy szakma gyakorlásának a jövedelmezőségét vizsgálja: az egyik az egyéni megtérülési ráta, a másik a társadalmi megtérülési ráta. Az 1960-as években indult és az 1980-as években rendszeressé vált kutatások szerint az 1980-as évektől 1994-ig az egyes képzési formák közül a felsőoktatásnak volt a legalacsonyabb megtérülési rátája, hiszen egy egyetemet végzett fiatal felnőtt nagyjából 40 éves korára érte el azt a kumulált jövedelmet, amit egy középiskola után munkába álló kortársa.

Ez a helyzet a ’90-es évek közepén megváltozott, ugyanis megnőtt a kereslet a felsőoktatási képzések iránt és felértékelődött a diploma az álláspiacon. Nagyjából ekkortól számíthatjuk

a fizetések markánsabb differenciálódását is és ekkor indul meg a ma már visszafordulni látszó folyamat: a szakmunkák elértéktelenedése.

A felsőoktatás ázsiójára az 1999-es Bolognai Nyilatkozat mérte a döntő csapást: bár sokáig erről csak szamizdat formákban beszéltek, a felsőoktatásban bevezetett bolognai folyamat eredője az olaszországi egyetemeken tanuló hallgatók viselkedése és éppen az egyetemi diplomák társadalmi és gazdasági megtérülésének csökkenése volt. A képzések túl hosszúnak bizonyultak ahhoz, hogy lekössék a fiatalokat és túl sokba kerültek, hogy az állam hosszú távon fenntartsa a korábbi modellt.

A kétciklusú felsőoktatás bevezetésével az oktatáspolitikusok azt remélték, hogy hatékonyabban, gyakorlatiasabb keretek között tudják képezni az egyes területek szakembereit, ám ekkor már beindult egy másik folyamat is. A diákok jelentős része pontosan érzékelte, hogy pusztán diplomával kevesebbet érnek az álláspiacon, mintha konkrét gyakorlati szaktudással rendelkeznének, így sokan döntöttek úgy diplomásként, hogy végül elmennek szakmát tanulni.

Részben, mert belátták, hogy generációjuk több mint hatvan százaléka diplomásként szeretne elhelyezkedni, és ez a bérek színvonalában nem tud növekedést hozni, másrészt pedig a 2000-es évek elején már jól látszott, hogy a hiányszakmákban jobban lehet keresni, mint a legnépszerűbb felsőoktatási szakokon szerzett diplomával. Ráadásul az álláspiacon deklaráltan is fekete pontnak minősült a túlképzettség,

tehát még azzal is szembesültek, hogy a diploma akár hátrányt is okozhat.

Magyarországon azonban a „papírnak” még mindig nagy a presztízse, így sokan választották a könnyebbik utat: könnyen elvégezhető szakra jelentkeztek, hogy viszonylag kis erőfeszítéssel szerezzenek diplomát, ám mellette kitanultak egy szakmát is, amivel végül a kenyerüket keresték, sokan már vállalkozóként. A 2000-es évek végére már szinte minden egyetemista dolgozott a tanulmányai mellett és jelentős részük saját céget is alapított. Valahogy így kezdődött a mostani Y generáció számára a szakmák közötti átjárkálás kalandos útja.

Hogyan függ össze az oktatás egyéni és a társadalmi megtérülési rátája a bérekkel? Például úgy, hogy az orvosok és a tanárok tanulmányi befektetései alacsony egyéni megtérülési rátát mutatnak, de magas a társadalmi megtérülési rátájuk, ha valóban kitartanak a pályán. A társadalmi megtérülés azonban nem közvetlenül gazdasági, hanem elsősorban humán szempontokat jelent: éppen most élesedett sok dioptriát a kép ezzel kapcsolatban a pandémia idején.

Mihez kezdhetnénk orvosok, ápolók és tanárok nélkül?

Emberi nyereséget, szellemi, érzelmi, kulturális tőkét termelnek, de ez pénzbeli termelékenység szempontjából nehezen kimutatható rövid távon. Ezzel szemben az informatikusok munkájának eredménye gazdaságilag azonnal látszik, akár egy nap vagy órák leforgása alatt megmutatkozik. Nehéz versenyezni ezzel a sebességgel. Magas egyéni megtérülés mellett akár magas társadalmi megtérülést is elkönyvelhetnek a befektetett tanulmányaik után.

Alacsony presztízsű, rosszul fizetett szakmák kálváriája

A könnyűipar és a vendéglátás sosem tartozott az agyonfizetett ágazatok közé. Mindkettőt fejbe kólintotta a járvány, tehát most azt is megérték, hogy a kevésnél is lehet kevesebb. A legszaporátlanabb kézi- és gépi munkák sorozatára épülő könnyűiparnak először a ’90-es években megjelent használtruha-üzletek és a kínai áru okozott jelentős törést, így az ide kapcsolódó szakmák zuhanórepülésben váltak népszerűtlenné.

A vendéglátás pedig a szezonalitásra és a borravaló reményére épülő szakma, amelyben egyszer hopp és aztán kopp az élet, tavaly tavasz óta pedig csak a koppot nyeli a szektor. Presztízse sosem volt igazán magas, de az utóbbi évek munkaerőpiacán az egyik legsúlyosabb hiányokkal küzdő területnek számított: nehéz volt szakácsot, felszolgálót, pincért találni. Ugyanígy romlott a helyzet a gazdasági idénymunkások – gyümölcs- és zöldségszedők – piacán. Ezeken nem csodálkoztunk korábban sem, hiszen, akinek volt egy kis esze, biztos megélhetést keresett az alkalmi, bizonytalan helyett, így a vendéglátás jobbára a diákmunka terepe lett.

Mennyit keres egy diákmunkás?

Olykor többet, mint egy állandó alkalmazásban lévő munkavállaló: akár 1500-2000 forintot is óránként, munkától függően. A piac ugyanis elkezdte megbecsülni a rövidebb és rugalmasabb alkalmazási formákat is, ezért sok nagyobb vállalat is szívesen dolgozik együtt diákmunka-közvetítőkkel. Az alkalmi foglalkoztatásnak ez a formája messze kifizetődőbb egyes területeken, mint a határozatlan idejű foglalkoztatás, ráadásul sok vezető vérfrissítés céljából is alkalmaz diákokat, megspórolva így a toborzási költségeket. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor egy diák többet is megkereshet hetente, havonta, mint egy több éve a cégnél dolgozó lojális szakember, akár szakképzettség nélkül is. Ez nyilván az aktualitás felértékelődésének köszönhető:

az adott projektre vagy időszakra alkalmazott diák tudása abban az időszakban sokkal értékesebb lehet, mint általánosságban.

Ezt a hatást a szezonális munkákból már ismerjük.

A bérek „piacán” tehát sok és sokféle erő hatása és kölcsönhatása, valamint együtthatása révén alakul ki a rangsor. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a kerék forog, azaz időszakos trendeket élünk meg, nem szabad túl messzire menő sztereotip következtetéseket levonni a fizetési listákból. Lehet, hogy ami ma igazán menő és anyagilag is jövedelmező, azt holnap már hátrébb sorolják az élet egyéb szempontjai.