A Nyíregyházán élő Kovács Alexa huszonegy éves, életvidám, cserfes és nagyszívű egyetemista lány, aki imádja a kutyákat. Több mint egy éve az Állatbarát Alapítvány önkéntese, ahol Facebook-posztokkal és saját blogján írt élménybeszámolókkal segíti a szervezet munkáját, a menhelyen lakó kutyák új otthonra találását. Alexa kilenc éve kerekesszékes.
„Hat hónapra, oxigénhiánnyal születtem, majd kaptam egy csecsemőkori agyvérzést, ami a mozgásközpontot érintette. Tizenkét éves koromig bottal jártam, ekkor történt egy nagyobb állapotromlás, ami után végleg kerekesszékbe kerültem. A járóképességemet teljesen ugyan nem vesztettem el, például lépcsőn le és fel tudok közlekedni segítséggel, de olyan hosszú sétákat, mint régen, már sajnos nem tudok megtenni. Az én állapotomban már nem várható nagymértékű javulás, a jelenlegi mobilitásom megtartása a cél a letapadt izmok mozgatásával, gyógytornával, lovaglással és masszírozással.”
Alexa integrált iskolákba járt, jelenleg a Nyíregyházi Egyetem szociálpedagógus hallgatója. Még gondolkodik azon, mi szeretne lenne, ha végez, de abban biztos, hogy az állatok iránti szeretete mindig is helyet kap majd az életében, akár a munkájában is.
„2018-ban az ELTE magyar szakán kezdtem tanulmányaimat, így egyedül költöztem a fővárosba, a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjába. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy kollégiumot, csak itt fogyatékkal élők laknak, mindenfajta segítséget és fizikai támogatást megkapnak. Nagyrészt egyébként önellátó vagyok, de van néhány apróság, amikkel egyedül nem boldogulok: például a cipőmet nem tudom felvenni, csak akadálymentesített környezetben tudok egyedül mozogni. Budapesten nagy nehézséget okozott az, ha vonatra akartam szállni. Kerekesszékesként ezt 48 órával az utazás előtt jeleznem kellett a MÁV-nak, akik a lefixált időpontban egy emelő használatával segítették a vonatra jutásom. Többször előfordult, hogy csak előző nap derült ki, hogy hazautazhatok, ez mindig bonyodalmakkal járt. Egymagam nehezen tudtam Budapesten leküzdeni a fizikai akadályokat, így végül úgy döntöttem, hazaköltözöm Nyíregyházára, és itt választottam egy másik szakirányt. Megtetszett a szociálpedagógia, ahol két év múlva végzek. Gondolkodom, hogy továbbképzem magam, mert szeretnék állatasszisztált terápiákkal foglalkozni, vagy visszamegyek a magyar szakra és beleásom magam az irodalomterápiába. Nagyon sokat olvasok, rengeteg könyvajánlót írok a blogomra, és hobbiból magyar szerzőkkel is készítek interjúkat. Most, a vizsgaidőszak után egy regényen kezdtem dolgozni, amiben szerepet kap egy állatmenhely és az ott végezhető önkéntes munka. Azt hiszem, a későbbiekben ötvözném a szociálpedagógiát, az állatok iránti szeretetemet és az írást” – avat be terveibe.
Az árva kutyák kedvenc önkéntese
Alexa csillogó szemekkel és csilingelő hangon osztja meg velem kedvenc sétapartnerei mindennapjait. Kívülről fújja az Állatbarát Alapítványnál élő, gazdátlan kutyák sokszor szívfacsaró történetét. Több mint egy éve kezdett kijárni hozzájuk rendszeresen, hogy alkalmi szeretetet és egy parányi törődést vigyen nekik. A menhelyen örömmel vették a kerekesszékes lány segítségét, mindig úgy bántak vele, mint bármelyik másik önkéntesükkel.
„Évekig könyörögtem egy saját kutyáért, és végre tizenkét évesen megkaptam Dodót. Mivel én egyedül nem tudok lemenni az emeleti lakásunkból, ezért Dodó körül sok dolgot anyukám intéz. Néhány éve elkezdtem követni az Állatbarát Alapítvány honlapját, és megláttam a gazdikereső kutyák között egy fekete, gombszemű kutyust. Ő volt Roo, aki férgesen, bőrbetegen került a menhelyre. Amikor először találkoztam vele, már nagyon szépen helyrehozták, szinte teljesen meggyógyították. Az első sétánk közben rengeteg képet készítettem, és írtam egy élménybeszámolót is. Ezt kitette az alapítvány a Facebook-oldalára, és hamarosan több százan megosztották. Ennek hatására Budapestről érkezett egy gazdijelölt Roo-hoz, aki azonnal örökbe fogadta. Nekem ez akkora lendületet adott, olyan boldog voltam a történtek után, hogy azóta minden hétvégén kijárok a kutyusokhoz, és folyamatosan írok róluk, hátha ezzel is segíthetek nekik mielőbb gazdisodni.”
Alexa lelkes önkéntes, bő egy év alatt egy tucat kutyusnak segített új otthont találni. Közreműködött akkor, amikor kerekesszékes volt az örökbefogadó, de Németországba is eljutottak posztjai, és ott találta meg új gazdáját az egyik kutya. A lány elmondja: már a csodás környezet, a természet közelsége megnyugtatja sétáltatás közben, de hatalmas boldogságot jelent, amikor láthatja az eleinte bizalmatlan, félős és megtört jószágok pozitív változásait. Olykor élménynapra visz édesanyjával egy-egy delikvenst, ami nagyban hozzájárul az adott kutya szocializációjához. Néhány ismerős kedvenc már nem is a kiadós sétát várja, hanem azt, hogy beleugorhasson Alexa ölébe, és egy órán keresztül ott csücsülhessen, miközben a lány édesanyja – aki minden ilyen túrán vele tart – tolja a kerekesszéket.
„Nincs annál szebb, mint amikor kihoznak nekem egy kedves kutyust, és nekifutásból az ölembe ugrik, a nyakamba fúrja magát, és határtalanul örül, amiért ismét meglátogattam.
Ezek a kutyák soha nem nézték, hogy kerekesszékben ülök. Ők engem látnak, engem szeretnek feltétel nélkül.
Mégis valahogy érzik, hogy másként kell hozzám fordulni, mint egy egészséges önkénteshez.”
Rengeteg megható fotó és videó került már fel Alexa oldalára, ám a beszélgetés egy pontján arra is fény derül, hogy ő nemcsak egy valóságos szeretetbomba, hanem egy belevaló, vagány fiatal lány, akit kalandkereső szívvel áldott meg a sors. Bakancslistáján számos olyan pont szerepel, amit az egészséges emberek jórésze soha nem merne kipróbálni, ő viszont néhányat már ki is pipált közülük. Azt mondja, nincs olyan, amit ne tudna megcsinálni kerekesszékben ülve, ha pedig mégis akad, azt nem erőlteti.
„Azt gondolom, hogy azok a szülők, akik fogyatékkal élő gyermeket nevelnek, rendkívül erős személyiséggel bírnak. Én mindig ezt láttam anyukámtól, talán ezért lettem én is ennyire derűs. Mindketten arra törekszünk, hogy félig tele lássuk azt a bizonyos poharat. Anya pozitív hozzáállásának gyűrűjében nőttem fel, és
soha nem tekintettem magamra a jajszegénykerekesszékes lányként.
A bakancslista egyik legfontosabb pontja a siklóernyőzés volt. Anyukám persze fogta a fejét az ötletem hallatán, de ebben is támogatott, így már ezt is kipróbálhattam. Imádtam! Hiába a kerekesszék, így is rengeteg dologra képes vagyok, és azt szeretném továbbadni a többi kerekesszékes társamnak, hogy merjünk bátrak lenni, élvezzük az életet, és higgyük el, így is bármire képesek vagyunk! De akár még az egészséges, kétlábon járó embereknek is lehet motiváció az én történetem” – magyarázza mosolyogva.
Persze az élet nem mindig könnyű, sőt... Alexa az olykor áttörhetetlen gátakról is nyíltan beszél. Az oktatás mindig is nehézkes közeg volt, pusztán azért, mert a legtöbb intézmény nincs akadálymentesítve, így a továbbtanulás szempontjából ez kardinális kérdést jelentett. „Anno három gimnázium jöhetett nálam szóba, ebből az egyikben csak fogyatékkal élők tanultak, de én szerettem volna integrált intézménybe járni. Viszont ezek közül csak kettő volt akadálymentes, hiába lakunk megyeszékhelyen. Babakocsival meg tudsz kérni valakit, hogy segítsen lecipelni a lépcsőn, de kerekesszékesnél ez balesetveszélyes manőver lenne. Országos szinten sincs megoldva ez a probléma, és
elég elkeserítő, hogy azért nem tudok szabadon iskolát választani, mert nincs egy rámpa, amivel bejuthatnék.
Minimális javulást ugyan látok e téren, de bőven van még hova fejlődni. Szeretném azt is elérni, hogy az emberek merjenek kérdezni egy kerekesszékestől. A társadalom érzékenyítése csak úgy működhet, ha van közöttünk megfelelő kommunikáció, az pedig már félsiker, ha merünk kérdezni egymástól. Azt hiszem, a szülőknek ebben jelentős a szerepe, hiszen ha a szülő elfogadást közvetít gyermeke felé, akkor ez a mentalitás idővel a bőre alá ivódik, és később nem lesz furcsa találkozni például egy autistával, egy sikettel vagy egy kerekesszékessel. Szerintem nem jó, ha egy gyermek először egy intézmény falain belül találkozik fogyatékos társaival. A változás csak akkor érhető el, ha tabuk nélkül tudunk ezekről a dolgokról beszélgetni.”
Nyitókép: Novák Éva
Ajánljuk még:
7 MONDAT, AMIT SOHA NE MONDJ EGY FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLŐ GYEREK SZÜLEINEK!
MIT TEGYÉL ÉS MIT NE, HA EGY LÁTÁSSÉRÜLTNEK SZÜKSÉGE VAN RÁD? – 10 ARANYSZABÁLY
„A SZOCIÁLIS MUNKA NEM ARRÓL SZÓL, HOGY KÖNNYES SZEMMEL SEGÍTÜNK A BAJBAJUTOTTAKON!”
