Mit tegyél és mit ne, ha egy látássérültnek szüksége van rád? – 10 aranyszabály

Felkerestem az Vakok Iskolájának vezetőjét, hogy jobban megismerjem a látássérültek világát és választ kapjak a kérdéseimre. Somorjai Ágnes gyógypedagógus, a Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő Iskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Kollégiuma és Gyermekotthona igazgatója készséggel elfogadta meghívásomat egy városligeti sétához. Ennek alapján állítottam össze ezt a tíz pontból álló listát: hogy jobban megismerjük, megértsük, mire van szüksége egy látássérültnek.

Az alapok állnak, de lehetnének szilárdabbak

Indulásként fontosnak éreztem tisztázni: vajon mennyire vagyunk, mi látók, figyelmesek a nem látókkal szemben? Ágnes örömömre hétköznapi tapasztalatai alapján jó élményekről számol be. „Ha segítség kell, általában odalép valaki a látássérült emberekhez. Persze van olyan is, aki túlzásokba esik. Múltkor láttam, hogy egy trolibusz vezetője megállt a zebránál, kiszállt, és átsegített egy vakot a másik oldalra. De annak is szemtanúja voltam, mikor valaki a vakvezető kutyának kezdte el magyarázni, hogy merre kell mennie” – mondja. Hozzáteszi ugyanakkor: ha a társadalmi elfogadást nézzük, akkor vannak még lemaradásaink. Az akadálymentesítés sok helyen még mindig csak papíron létezik, illetve ha van, akkor nem egységes. Az egyik városban ilyen jelet tesznek ki, a másikban olyat.

Fontos ez, mert a legrosszabb helyzet, ami egy vak számára kialakulhat a mindennapi forgalomban a támpontok elvesztése, és ezzel a totális elveszés.

Ahogy Ágnes fogalmaz, éppen ezért „egy vak sosem sétál, ő mindig közlekedik”. Ahhoz neki egy zárt és biztonságos környezetre van szüksége, hogy csak úgy „lófráljon, ellegyen”. Ilyen lehet a saját otthona, az iskola, egy zárt udvar. Ezt a célt szolgálja a Vakok kertje a budapesti Városligetben. „Itt, ha akarja, fog egy pokrócot, és kifekszik, el tudja engedni a kutyát, de a gyerekét is, mert tudja, hogy egyik sem fog elkóborolni, és egymást is meg fogják találni” – magyarázza Ágnes.

Vakok kertje a Városligetben Fotó: Sáhó Eszter

Támpont egyébként bármi lehet. A járófelület változása például ilyen, de a hallható, tapintható, szagolható dolgok is. Ha egy vak hallja a szökőkutat, akkor már tudja, hogy hol van. Egy virágoskert illatos növényei is támpontot adnak. A Vakok kertjében például néhány dézsa tele van virággal, melyeknek a tapintása is más és más. Mint megtudom, szokott itt lenni hinta is, aminek az aljában csörgő van, így a nem látó szülő tudja, hogy a gyermeke mit csinál éppen. Számukra is nagyon fontos a kikapcsolódás, a játék, az, hogy itt el tudják magukat engedni.

Zavarunkban mi veszítjük el a támpontokat

Elmesélem Ágnesnek a bevezetőben ecsetelt kétségeimet, és csak mosolyog, mert számtalan hasonló szituációt nézett már végig. Volt, hogy segítőként őt is vaknak nézték, és elkezdték felfelé „tolni” egy lépcsőn, mert segíteni akartak neki. De számos vicces párbeszédnek is fültanúja volt már.

Sokan udvariasságból nem merik használni azt a szót, hogy vak vagy látássérült, és elkezdenek olyan, kényszer szülte kifejezéseket alkotni, mint a látás terén kihívásokkal küzdő és hasonlók. Ágnes arra biztat mindenkit, hogy ne féljenek a szavaktól. Nyugodtan el lehet köszönni egy vaktól is úgy, hogy Viszontlátásra!, és megkérhetjük, hogy nézze meg az új fülbevalónkat. Meg fogunk lepődni, mert meg fogja nézni!

„Letapogatható” földgömb a Vakok Iskolájában Fotó: Sáhó Eszter

A közlekedésre visszatérve Ágnes azt mondja, hogy sokszor jól jön a segítség, mert vakon közlekedni nagyon nehéz. De mint minden emberben, a vakokban is van egy olyan törekvés, hogy amit tudnak, abban nem várnak el és nem is kérnek segítséget. „Önálló közlekedésre oktatjuk őket, hogy ezzel is megélhessék a saját szabadságukat” – teszi hozzá a pedagógus.

Ha segíteni akarunk, ezeket jó, ha tudjuk:

Az Ágnessel való beszélgetés alapján összegyűjtöttem néhány aranyszabályt, hogy tudjuk, segítségünk mikor hasznos, és mi az, amit jobb, ha elkerülünk:

Vak ember társaságában mindig jelezzük, ha ott vagyunk, és azt is, ha nem. Mi is sokszor átéljük azt, hogy milyen érzés, mikor beszélünk, de már senki nincs ott. De ugyanilyen rossz élmény, ha valamit csinálunk, és kiderül, hogy más végignézte azt.

Soha ne tegyünk úgy, mintha a látássérült nem lenne jelen! Attól, hogy valaki nem lát, hallani hall bennünket.

Lehetőleg ne várakoztassunk egyedül egy látássérültet. Ha mégis muszáj, akkor adjunk neki egy támpontot.

Ha azt látjuk, hogy egy vak ember tudatosan megy valahová, akkor jobb, ha nem akasztjuk meg. Sokkal nehezebb lesz neki utána újra felvennie a fonalat.

Ha úgy látjuk, hogy valamiben tanácstalan, akkor lépjünk oda, és kérdezzük meg, hogy tudunk-e bármiben segíteni. De ne találjuk ki előre, hogy mit szeretne, hanem kommunikáljunk vele!

Ha szükséges, ajánljuk fel a karunkat, de ne ragadjuk meg szó nélkül az ő kezét – ez számunkra is kellemetlen lenne egy idegentől.

A botos kezét ne fogjuk meg! Ha szükséges, a látássérült majd alkalmazkodik hozzánk, és ha szükséges, kezet vált.

Mielőtt odalépünk egy látássérülthöz (ha van időnk rá, mert nem épp vészhelyzet van), nézzük meg a botját. Ha egy piros sávot látunk rajta, az azt jelenti, hogy látássérült használja. Ha viszont piros-sárga vagy piros-fehér sávozást látunk rajta, az azt üzeni, hogy az illető látás- és hallássérült egyszerre. (Utóbbi esetben ne lepődjünk meg, ha odaszólunk neki, és nem reagál semmit.)

Ha támpontra van szükség, és van bárhol korlát, kapaszkodó, tegyük rá a látássérült kezét, az nagy segítség.

Ha látjuk, hogy felszállt a tömegközlekedési járműre egy látássérült, akkor nem kell őt megpróbálni minden áron leültetni. Nem a lábával van a gond. Ha mégis átadnánk a helyünket, kérdezzük meg, hogy szeretne-e leülni.

Gyermekeinket is jó, ha felkészítjük

Bár az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egyre kisebb a ténylegesen vaksághoz vezető körülmények és betegségek száma, ha mégis bekövetkezik, ehhez nemcsak az érintettnek és közvetlen családjuknak, hanem a környezetnek is alkalmazkodnia kell. Ez azonban az öröm forrása is lehet. Mert milyen jó, ha a látó gyermekeink is megtanulják, milyen az, mikor számít rájuk valaki, és milyen jó érzés odafigyelni a másikra!

Jelenleg körülbelül 400 vak gyermek jár óvodába vagy tanul alap- és középfokú közoktatási intézményben, és mivel csak Budapesten van számukra speciális intézmény, csaknem felük integrált képzésben részesül.

Braille-írás tábla a Vakok Iskolájában Fotó: Sáhó Eszter

Az mindenképpen igaz, hogy egy másfajta hozzáállást és nagy odafigyelést igényel egy szokásos iskolától, ha bekerül a képzésükbe egy látássérült diák. De ahogy Ágnestől megtudom, minden befogadó intézménybe elmennek és segítenek: „Felkészítjük a pedagógusokat, eszközöket is viszünk, ha kell” – teszi hozzá.

A látássérült gyermek szempontjából is jó lehet, ha integrált képzésbe jár, mert az iskolán kívüli világ is integrált, és erre kell őt felkészíteni. „Erre azonban nem mindenki alkalmas, vagy nem rögtön az elejétől” – magyarázza Ágnes. – „Ez függ az ő személyiségétől is, de hozzá kell szoknia ahhoz is, hogy egy integrált iskolában mindig más osztályterembe kell mennie, sok az osztálytárs, akik körülveszik őt, esetleg felrúgják a táskáját a szünetben, vagy máshová akasztják a kabátját, mint ahol ő azt reggel hagyta, és így nem találja meg. Egy csomó apróság, amivel neki meg kell küzdenie. Nálunk 5 fős osztályok vannak, és mindig ugyanaz a környezet.”

Mikor azon kezdek gondolkodni, hogy milyen nehéz lehet egy nem látónak a változó környezethez alkalmazkodnia, Ágnes egy egyszerű példát említ. „Gondoljunk csak bele, mikor egy élelmiszerüzletben átrendezik a polcokat, mi látók sem találunk meg semmit. A mi esetünkben ez egy jó marketingfogás, de egy nem látónak ez egy óriási kihívás” – fejezi be az intézményvezető.

Milyen jó, hogy azt már tudjuk, miképp segíthetünk nekik!

Ajánljuk még: