Mind a jövőbeli énünk boldogságán dolgozunk ─ de hogy kell ezt jól csinálni?

Igen megfogott Shankar Vedantam Nem tudhatjuk, hogy a jövőbeli énünk mit akar című TED-előadása. Shankar újságíróként dolgozik Amerikában, és egy viselkedéstudományi műsort vezet. Előadását ezzel is kezdi: gyermekkorában futballistának készült, és fogalma sem volt róla, hogy egyszer Amerikában fog élni, és viselkedéstudománnyal fog foglalkozni. Ezt a gyermekkori énje árulásnak tekintené. Mi több: a jelenlegi jövője gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna még húsz évvel korábban is, hiszen nem voltak még podcastok, Youtube-műsorok, okostelefonok, amelyek nélkül foglalkozása nem is létezne. A jövője tehát nemcsak ismeretlen volt, de megismerhetetlen is.

Épp ebben van a probléma gyökere. Amikor ugyanis a jövőnkre gondolunk, úgy képzeljük, hogy a világ ugyan változni fog, mi pedig idősödni ─ de azt feltételezzük, hogy a szemléletmódunk, vágyaink, elképzeléseink ugyanolyanok maradnak. Úgy látjuk magunkat a jövőben, mint a mai önmagunkat, csak kissé idősebb kiadásban. Csakhogy ez nem így van. Ma teljesen más emberek vagyunk már, mint amilyenek gyermekkorunkban vagy akár húsz évvel ezelőtt voltunk. Máshogy látjuk a világot, más dolgokra vágyunk, másban látjuk a boldogságot, mint egykor. 

Ezt Shankar a folytonosság illúziójának nevezi, amelynek komoly következményei vannak. Stephanie esetét hozza fel példának. Ápolónőként idős embereket gondozott, és igen megviselte szenvedésük látványa. A férjének folyton azt mondogatta, hogy ha egyszer halálos betegsége lenne, ne hagyja, hogy meghosszabbítsák az életét bármilyen áron. Ez sajnos később bekövetkezett: gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála, és jól tudta ő és férje is, hogy folyamatosan romlani fog az állapota. Amikor a végstádiumban a kórházba került, megkérdezték tőle, hogy szeretné-e, ha lélegeztetőgépre tennék, és úgy tartanák életben. Stephanie igent mondott.

Shankar felteszi a kérdést: mi lett volna, ha Stephanie eszméletlen állapotban kerül be, és a férjének kell döntést hozni? A férfi minden bizonnyal azt mondta volna, hogy ne hosszabbítsák meg az életét, hiszen Stephanie folyton ezt mondogatta ápolónőként. És mi lett volna, ha maga Stephanie harminc évesen írásba adja, hogy járjanak el, ha halálos betegként ilyen helyzetbe kerül? Az ötvenéves énje már másképpen gondolkodott, maga mögött hagyta azokat a meggyőződéseket, amelyeket korábban vallott. „Egy idegen döntött volna helyette élet-halál kérdésében” – mondja Shankar.

Folyamatosan új emberré válunk, aminek számos, nagyon is komoly következménye van. „Amikor ígéretet teszünk másoknak, azt egy idegennek kell majd betartania” ─ hangzik el az előadásban, és bizony, egy jegygyűrű képe az illusztráció hozzá.

Szerencsénkre nem csupán a problémát vázolja fel Shankar, hanem azt is megmutatja, mit lehet tenni ezzel az ellentmondással. Szerinte kezdésként azt kell megérteni, hogy

a jelenünket azzal töltjük, hogy megpróbáljuk boldoggá tenni a jövőbeli énünket, de nem tudhatjuk, mit jelent majd számára a boldogság.

Lehet, hogy értetlenül, netán nehezteléssel tekint vissza ránk: miért gondoltad, hogy engem ez majd boldoggá tesz? Ezt érdemes szem előtt tartanunk, és három dolgot megtennünk annak érdekében, hogy a jelenlegi énünkkel valóban a boldogságot hozzuk el a jövőbeli énünk számára.

Először is –mondja Shankar – formáljuk aktívan azt a személyt, akivé válni fogunk! Töltsünk időt olyanokkal is, akik nem a barátaink vagy családtagjaink. Próbáljunk ki rendszeresen új hobbikat, új szakmai tevékenységeket. Folyamatosan szélesítsük a látókörünket, mert a jövőben valaki mássá fogunk válni ─ a szélesebb látókör birtokában a jelenkori énünk lehetőségeket, irányokat mutathat, és eldöntheti, ki legyen az, akivé majd a jövőben válunk. Maradjunk mindig kíváncsiak!

Másodszor: a politikai és egyéb nézeteink magabiztos, olykor arrogáns kinyilatkoztatásakor ne felejtsük el, hogy talán a jövőbeli énünk is ott van azok között, akik ma nem értenek egyet velünk. Ahogyan ő mondja:

„amikor nagy magabiztossággal kijelentünk valamit, nem árt egy csipet alázat”.

A harmadik tanácsa pedig az: legyünk bátrak! A jövőbeli énünk gyengébb és törékenyebb lesz, hiszen öregszünk. De egyben olyan képességei, erősségei, bölcsessége is lesznek, amelyekkel ma még nem rendelkezünk. Amikor új lehetőséget sodor elénk az élet, és azt érezzük, nem vagyunk képesek eleget tenni a kihívásnak, akkor nézzük kicsit más szemmel a helyzetet: ma még nem vagyok rá képes, de ez nem jelenti azt, hogy holnap nem leszek az. Érdemes hát bátran megragadni a lehetőségeket, azzal a biztos tudással, hogy a jövőbeli énünk igenis képes lehet arra, amire a jelenlegi még nem.

Hogy miért érdemes ezzel próbálkozni? Shankar szerint azért, mert „ha ezt a három dolgot meg tudjuk tenni: kíváncsiak tudunk maradni, alázattal nyilvánulunk meg, és bátrak vagyunk, akkor a jövőbeli énünk, amikor visszatekint, nem neheztelve vagy megrökönyödve fog nézni, hanem azt mondja: köszönöm”.