Már merek félni, mert megtanultam, mire megyek vele

Épp ezért most hozzád szólok! Hozzád, aki olvassa ezt az írást. Tudom, hogy a félelmet legszívesebben csak kerülgetnéd, mint egy régen látott, idegesítő ismerőst, akitől már herótod van, és aki miatt még arra is hajlandó vagy, hogy átmenj az út túlsó oldalára.

Tényleg tudom, mert régebben nagyon sokáig tettem ugyanezt. Nem beszéltem a félelmeimről, csak kerülgettem őket, átnéztem rajtuk. Talán azért, mert tudtam, a beszéd által valóságosabbak lesznek, és kénytelen leszek nyíltan szembenézni egyéni esendőségemmel.

Csak a helyzet az, hogy a félelem egy rendkívül szeszélyes, ravasz és okos figura.

Hiába kerülgetjük, gondtalanul manipulál, okol, bénít, cselez és tanít is egyszerre:

életkorunkkal, személyi fejlődésünkkel, prioritásainkkal változik és formálódik minduntalan, majd mikor végre valahára azt hinnénk, hogy megszabadultunk tőle – sikeresen elhessegettük – máshol üti fel a fejét. Sokkal erősebben.

És akkor itt jön képbe az ember – akár te –, aki a félelmet valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag gyengeségnek érzi. Merthogy ugye a félelem rossz. Nem jó. Csúnya. Kéretlen púp az ember hátán. Titkolandó emberi gyarlóság. Velünk született gyávaság.

Tudom, hogy nem szoktunk dicsekedni a félelmeinkkel, szívem szerint én is csak a bivalyerős, rettenthetetlen oldalamat mutatnám a külvilágnak – de legfőképp a szeretteimnek, közeli hozzátartozóimnak – aki soha semmitől sem fél, aki mindig mindent tud, aki mindig mindenre fel van készülve, és akit nem érhet kudarc, veszteség, trauma…

De a fenébe is! Nekem már nincs kedvem, se erőm többé azt mutatni, hogy nem félni „jó”, nem félni „erő”, nem félni „21. századi”, de legfőképp: nem félni „menő”. Mert ugye így akkor „felkészült”, „életrevaló” vagyok. Pedig nem; mert félni piszkosul oké. Csak persze nem mindegy, mit látsz benne. Mert

ugyanannyira lehet egy átkozott 1000 kilós bilincs is, mint rég nem látott tanítómester.

Képzeld csak el magad gyerekként: rettegtél a sötéttől, az ágy alatti szörnytől, attól, hogy a kád lefolyója téged is beszippant, vagy attól, hogy a homokozólapátodat elveszi az a melák nagycsoportos óvodás. A valóságalapot nélkülöző félelmeid igenis reális félelmeknek tűntek akkor, most meg már csak persze nevetsz rajta, fogod a fejed és ezt mondod: „Hát persze, hisz gyerek voltam!” De tedd még hozzá: „Igen, gyerek voltam, tulajdonképpen tartózkodtam mindentől, ami az akkori valóságomban idegen volt.”

De figyeld meg, ugyanez lesz öreg, nyugdíjas korodban, csattanósat nyomsz a homlokodra, és ezt mondod, amit nagymamám is: „Áh, hát persze, hisz csak felnőtt voltam!” Mert egy felnőtt ember szinte emberi kötelességének érzi, hogy féljen a jelzáloghiteltől, a számláktól, a főnöktől, a munkahelytől, a leépítéstől, a lakásvásárlástól, a bérleti díjaktól és a váratlan kiadásoktól.

Az igazság az, hogy felnőttként gyakran jobban félünk a törlesztőrészletektől, mint a haláltól.

Jobban féltjük az egónkat, mint az egészségünket.

Nyugdíjas korunkban pedig már semmit sem féltünk jobban, mint a saját, a gyerekeink és az unokáink egészségét. Mert a félelem okos: állandóan változik.

De hadd tegyem fel az ezer dolláros kérdést: miért azonosítod félelmeidet saját magaddal? Miért látod benne egyéni kudarcodat, személyre szabott összeomlásodat, gyengeségedet, sebezhetőségedet? Ahelyett, hogy a félelmet egész egyszerűen – dobpergés – a félelemmel azonosítottad volna?

El sem tudom mondani, nekem mennyit segített a „helikopterperspektíva”, amikor nem tettem mást, mint eltávolodtam a szituációtól és az érzéstől, majd megpróbáltam beazonosítani a szorongás forrását. Megkérdeztem magamtól: „Azért félek, mert egy negatív múltbeli eseményre emlékeztet ez a helyzet?”, „Netán azért, mert nem volt részem még hasonlóban?”, „Vagy mert saját gyengeségemet látom visszatükröződni?”,”Esetleg értéktelennek, gyengének, mihasznának érzem magam tőle?”. Majd a legfontosabb: „Mit kezdhetnék a helyzettel, hogyan javíthatnék rajta?”

Máris nem annyira félelmetes, ugye? Sokkal kezelhetőbb, szinte baráti. Persze így sem válik majd a legjobb barátoddá, csak állandó, megtűrt társsá. De lehet, hogy ezentúl nem fogsz átmenni az utca túloldalára miatta, hanem inkább ráköszönsz, belátva: rajtad múlik, hogy a félelem bénít, vagy tanít, manipulál, vagy tudatosít, sebez, vagy formál.