Legyőzte az internet, én meg az internetet: így szereztem vissza a kreativitásomat

Valószínűleg nem vagyok egyedül a leírt érzésekkel, és a folyamat is ismerős mindenkinek: ahogy pörgetjük egymás után a képeket, egyszerűen jól lakunk, sőt torkig leszünk a vizuális élményekkel, így elillan az igazi kihívás, tenni akarás. A látottak valódi szorongást okoznak, megjelenik a sok oldalról már jól ismert online stressz, amit a magunkat (produktumunkat) és másokat (mások kreációit) való összehasonlítgatás hoz. És ezért (is) szép az internet: a legtöbbször vesztesen kerülünk ki az összehasonlításból. Anélkül, hogy bárki bármilyen módon negatív szándékkal vagy kommunikációval közeledett volna felénk, mi mégis félelmet, kudarcot és keserűséget élünk át. Ez pedig hosszú távon éppolyan kegyetlen tud lenni, mintha valaki(k) szemtől szemben ítélkeznének felettünk vagy tetteink felett.

Mi történik a legtöbb esetben? Elmegy a kedvünk az egésztől, és eleve lemondunk az alkotás öröméről csak azért, mert attól tartunk, hogy valaki majd ránéz a kész műre és azt mondja, hogy csúnya. Hiszen szemmel láthatóan az oldalakon lévő alkotások sokkal jobban sikerültek, sőt, tökéletesek. Olyan, amilyen a miénk sosem lesz.

Én már látom, ha az a cél, hogy saját kezűleg alkossunk valamit, nem feltétlenül kell megnyitni vagy hosszasan nézegetni az inspiráló oldalakat, mert azok tényleg csak zavarba hoznak minket. A legtöbbünknek – állítom, hogy mi vagyunk többen –, ha ügyes kézzel is nyúlunk ehhez-ahhoz, valószínűleg beletörik a bicskája a képeken látható csodák megalkotásába. Ráadásul még ha neki is veselkedünk egyiknek-másiknak, és jót is hozunk ki a dologból, akkor sem lesz az soha olyan tökéletes, mint amit mutatnak nekünk.

Azt meg nem kötik az orrunkra, hogy az adott tárgy a huszadik próbára sikerült úgy, ahogyan mi látjuk. Arra se látunk rá, hogy a szebbik felét mutatják nekünk, és sokszor bölcsen elhallgatják azt is, hogy piszok sok pénzbe került az alkotás, mert spéci alapanyag és még spécibb eszközök kellenek az elkészítéséhez. Azt pedig végképp sosem vallanák be nekünk, hogy egy részük szó szerint csalással készül; átverés. Mindez nem változtat a tényen: a sok tökéletesnek látott netes mű után az általunk készített, kevésbé mutatós kreálmányok miatt elmegy a kedvünk az egésztől.

Mesélek egy példát: pár éve beleszerettem a DIY bőr ékszerekbe. Ezzel egyidejűleg ért utol a késztetés is, hogy a környezetvédelem jegyében megmentsek mások számára már értéktelen bőr holmikat, kabátokat, öveket, táskákat. Úgy véltem, ezek majd remek alapanyagot szolgáltatnak az ékszerkészítéshez.

Szabtam-varrtam, ragasztottam és lelkesen bújtam a netet újabb és újabb ötletek után.

Akkor kinyílt a szemem és elkezdtem másként nézni a netes alkotásokra. Idővel ráébredtem, hogy a szívből jövő, az otthonunk hangulatát emelő, vagy örömet okozó dolgokhoz nem kell feltétlenül a látott tárgyakat megvalósítani. Nem kell pont úgy csinálni, pont olyat, mert nem az a fontos. A fontos szerintem csak az, hogy ha van bennünk vágy egy kis kreatív időtöltéshez, tudjunk vele élni, magunknak szabott gátak átugrása nélkül, szabadon.

Mert az a vágy csak jön, és az a legtöbbször nem kutatja a boltokat, nem gondol előre, nem feltétlenül szerez be tengernyi holmit. Nem is raktároz be milliméter pontossággal szegeket vagy azt a festéket vagy a festékből azt az árnyalatot, ami éppen kellene a kívánt alkotáshoz. Ezerféle ecset sincs a legtöbb házban, ahogy szupererős bőrvarrótű vagy acélfűrész se. De nem is kell, hogy legyen. Ráadásul ha erős a szándék, és beszerezzük ezeket az eszközöket, akkor rá kell döbbennünk, hogy a környezettudatosnak és spórolósnak induló fellángolás tárgya ötször annyiba kerül, ha saját magunk szeretnénk azt elkészíteni, mint ha készen megvennénk.

Ráébredtem, hogy akkor vagyok igazán környezettudatos és kreatív, ha azzal dolgozom mindig, ami éppen otthon elérhető, vagy egyetlen sétával akár a természetből beszerezhető. Így egészen biztosan használni kell a kreativitásom, beindul az alkotó fantáziám. Vagy nem indul be,

csak meglátom a természet formázta készben a szépet és beviszem azt az otthonomba.

Legfeljebb melléjük rakok néhány otthoni, szívemnek kedves tárgyat, amivel békésen elférnek egymás mellett. Most is így tettem: kézen fogtam pár gesztenyét, makkot, gyönyörű falevelet, ágakat. Vendégül látom őket, a barátaim – otthonom díszei lesznek egy rövid időre. Nem költöznek be örökre, és nem is lesznek útban később, mint oly sok más tárgy, ami jószerével nem tessékelhető ki csak úgy. Gesztenyét és falevelet minek is halmoznék? Ha elmúlt az érzés, visszateszem őket oda, ahol rájuk találtam.